ÉLETÜNK A HALÁLUNK ELŐTT

2011 március 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

Van-e élet a halál után? – olvashatjuk e kérdést könyvcímként, újságok hasábjain, vagy

tesszük fel félig viccesen, félig komolyan önmagunknak, barátainknak. Aztán

indulnak az ötletelések, sztorizgatások. Érdekes téma, lehet róla hosszasan beszélgetni.

 

Élet és halál – alfa és omega – létünk két állomása. Egy kisgyermek születése leginkább

örömteli esemény – de valakinek fájdalom, szomorúság. Egy haláleset általában nagy csapás

– de valakinek megváltás, felszabadulás. Ami a kettő között van, az senkinek sem mindegy,

hogy milyen tartalommal telik. Milyen az életünk? Milyen a létünk a halál előtt? …

 

Sokszor a jövőt latolgatjuk, ábrándozunk, tervezgetünk, vagy éppenséggel félünk,

bizonytalanok vagyunk. Ma már az írott és elektronikus sajtó és média nagy teret ad a

jósoknak és jövőbelátó módszereiknek. Nincs ezzel baj, ha tényleg segítenek az embereknek,

és a kérdező a helyén kezeli a válaszokat.

Sok mindent azonban mi is kikövetkeztethetünk jelenlegi életünkből. Nem hiába mondják:

Jelened határozza meg a jövődet. Vagyis nemcsak a jövő után kell kutakodni, hanem

ugyanolyan érdemes a jelen események mélyére nézni.

Sokan akkor döbbenek rá, milyen emberek és milyen életet élnek valójában, amikor valami

nagy tragédia történik: súlyos baleset, betegség vagy egy hozzátartozó halála. A nagy csapás

felhívja a figyelmünket arra, hogy valami véget ért. Egy korszak lezárult, és kezdeti veszi

életünk egy újabb fejezete. Ilyenkor azon igyekszünk, hogy ez az új fejezet sokkal szebb

legyen, mint amilyen az előző volt. Esetleg töltődjön meg olyan új tartalommal, mely egyfajta

biztonságot és nyugodtságot jelent számunkra a fájdalom mellett is.

 

De miért várjuk meg, hogy idáig eljussunk? Miért kell megvárnunk a hatalmas arcul csapást

ahhoz, hogy változtassunk életünkön, önmagunkon, mert a régi sémák már nem

működhetnek?

Életünkben bármikor megálljt parancsolhatunk saját magunknak, hogy elkészítsük a

számvetést. Ehhez nem kell megvárni az új esztendőt, születésnapot vagy bármilyen más

napot. Minden egyes perc egy esély a változtatásra.

A tragédia sem várat magára, nem tudunk választani abban, hogy mikor történjen meg.

Mi van, ha már holnap beköszönt a balszerencse? Nem mondhatjuk, hogy várj amíg

elintézek egy-két ügyet, én még nem készültem fel az utána lévő új életemre.

 

Ha érezzük, hogy megértünk a változásra, új életet szeretnénk, akkor nyugodtan fogjunk

hozzá a leltározáshoz: ne csak a tárgyi, anyagi javakban, hanem szellemi, lelki vetületű

dolgainkban is. Lehet, hogy elég csak egy megkövesedett eszmefuttatástól, vagy egy-két

rossz tulajdonságunktól, szokásunktól megszabadulni ahhoz, hogy egy új minőségi

életet éljünk.

Változz, és a világ veled változik – hogy amikor halálunkkor visszanézzünk életünket,

elégedettek lehessünk; és elmondhassuk azt, hogy igen, volt életem a halálom előtt.

Voltak hullámvölgyek, de amikor a hullámvasút tetején voltam, az kárpótolt a rossz

napokért.

HELYZETKEZELÉS

2011 február 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

Egy nap alatt olyan sok minden történik velünk. Még akkor is, ha ki sem mozdulunk a

házból, és nem találkozunk, nem beszélgetünk senkivel. Gondolataink, érzelmeink

visznek minket – olykor előre, máskor hátra. Na igen, az utóbbi a rosszabbik

– mondhatnánk – de nem feltétlenül. Nincs olyan ember, aki mindent tökéletesen old

meg. Akkor már nem is ember lenne.

 

Sokszor feltesszük magunknak, vagy a legfőbb bizalmasunknak a kérdést: mit tehettem

volna? Mit mondjak, hogy mondjam meg a véleményemet, hogyan oldjam ezt meg? És

ezen van a hangsúly: akarjuk megoldani a helyzeteket. Inkább legyen tíz kínos percünk,

amikor előhozakodunk a témával és esélyt adunk a helyzet tisztázására, mint tíz kellemetlen

évünk – amiért nem szóltunk, hogy nekünk valami nem tetszik. Aztán szenvedhetünk miatta

életünk végéig.

A hibák korrigálása viszont éppen az a kellemetlen, fárasztó, döcögős szituáció, amely csiszolja

jellemünket. Az életkorok sajátosságaiból adódóan egyébként is változunk, kívülről – belülről

egyaránt, de a lényeg, hogy ez a változás pozitív legyen. Magunk és környezetünk számára is.

Mivel nem vagyunk egyformák, ez olykor vitatéma lehet másokkal, de felesleges, hogy kibékít-

hetetlen ellentétek legyenek.

Több igazság létezik: ahányan vagyunk, annyiféleképpen látunk egy adott helyzetet – a maga

szemszögéből mindenkinek igaza van. Hallgassuk meg a véleményeket, gondolkodjunk el rajta,

és ha úgy látjuk, merjünk változtatni elgondolásunkon. Mert ahogy szokták mondani: “A bölcs

megváltoztatja a véleményét, az ostoba soha.”

 

Annak semmi értelme nincs, hogy konokságból, büszkeségből, “csak azért se” engedjünk a

másiknak, ha tudjuk, hogy neki van igaza. A nyakasság, a bosszú ilyenkor minket emészt fel

belülről, mint azt, akivel szemben ezt elkövetjük. Neki ez fáj, és ennek a rossz érzésnek a

gyógyírje nálunk van: egy őszinte bocsánatkéréssel például már hatalmasat léptünk előre

önmagunk formálásában és kapcsolatunk ápolásában.

Ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, aztán elintézzük egy bűnbánó arckifejezéssel,

pityergéssel vagy egy halk sajnálommal. Inkább helyzetkezeljünk úgy, hogy egyre kevesebb-

szer kelljen bocsánatot kérni.

Tudjunk viselkedni: a megfelelő időben, a megfelelő embernek mondjuk el véleményünket.

Fontos kérdés a hogyan: tudnunk kell, vagy rá kell éreznünk arra, kivel hogy lehet beszélni.

Először próbáljuk megbeszélni a helyzetet: ki miért mondta azt, amit; miért és mit érez.  Ha

nem megy, nem muszáj meggyőzni egymást, kinek van igaza; de legalább fogadjuk el, tartsuk

tiszteletbe, hogy ugyanazon helyzet mást és mást jelenthet mindenkinek. Te azt gondolod, én

meg ezt – ennyi! Ha komolyabb, bonyolultabb a helyzet, kedvesen, de határozottan mondjuk el

véleményünket egy-két mondattal. Ha nem elég, vegyünk vissza a kedvességből, de marad-

junk meg a jó ízlés határánál.

 

Tiszteljük és szeressünk önmagunkat olyannyira, hogy ne legyünk senki rongybabája – kihasz-

nálni csak azt lehet, aki hagyja. Ilyenkor bizony választanunk kell: kínos pillanatokat okozunk,

megsértjük a másikat azzal, hogy végre egyszer nemet mondunk neki – de ezzel legalább a

sarkunkra állunk és nem engedjük magunkat megalázni vagy éppen hülyének nézni. Így

nekünk nincs min bosszankodni.

Tépelődjön, és gondolkodjon el magán az, akinek sorra valós kudarcai vannak, mert nem

megfelelő a helyzetkezelése. Annyit viszont segítsünk neki, hogy a változás mely irányába

tegyen lépéseket.

Mert a gondolataink, érzelmeink visznek minket – de nem mindegy, hogy előre vagy hátra.

 

MENNYIRE ESSEN MESSZE AZ ALMA A FÁJÁTÓL?

2011 január 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Felnőttként olykor észrevehetjük magunkon és mindennapjainkban azokat a

szokásokat, beidegződéseket, amelyeket gyermekként annyira nem szerettünk

szüleinkben – mert olyan felnőttes volt, ami a mi gyermeki világunk számára

érthetetlennek bizonyult. És most mégis, tudattalanul átvesszük tőlük a

csomagot, pedig nem kell, hogy feltétlen a miénk legyen. Éles ész és szem kell

ahhoz, hogy ezt észrevegyük. Vagy a környezetünk tükre: “most olyan vagy

mint az anyád/apád!”

 

Ilyenkor első körben megsértődünk: “ne mondd ezt, nem lehetek olyan, mert pont ezt nem

szerettem benne.” De ha lehiggadunk, és mint egy külső szemlélő végignézzük az egész

jelenetet, akkor képet kapunk arról, hogy igen, valóban sok a hasonlóság. Önkéntelenül is

belénk ivódott szüleink viselkedésmintája – még az is, amire azt mondtuk: “én biztos, hogy

ilyen nem leszek.”

 

A mintákból tartsuk meg a jót, a rosszat pedig gondolatban köszönjük meg nekik, és adjuk

vissza ezt a puttonyt. Legyünk hálásak, amiért “elkövettek ellenünk egy-két hibát,

merényletet” – hiszen ezek valamire megtanítottak minket. Nemcsak azt, hogy mi mit ne

tegyünk majd gyermekünkkel, hanem olyan dolgokat is, melyek segítenek az életben

boldogulni. Például – hogy hogyan lehet küzdeni valamiért, amit nagyon szeretnénk, – hogy

néha bölcsebb hallgatni és az őszinteség nem mindig célratörő, néha pedig pont a kíméletlen

szavak jelentik a megoldást, – hogy valamikor igenis fontosabb a másik ember, mint az én

akaratom, – hogy milyen értékrendet állítsunk fel magunknak..

 

A szülő nem dönt mindig jól – gondolja a gyermek, de a nem jó döntések is hasznunkra

válhatnak, ezért szüleink botlásai nem elítélendőek. Egyfelől mert ők is az ő szüleik

viselkedésmintáját hordozhatják, vették át önkéntelenül, másrészt pedig – mondjuk úgy – a

szeretet néha fáj. Visszatekintve gyermekkoromra is, azt mondom, nem az a gyereknevelés,

ha mindig mindent ráhagyunk csemeténkre – ezzel csak az egoját növeljük, és majd az élet

olyan pofonokat ad neki, hogy ami másnak pici, az nála nagyot csattan. A nevelés része kell

legyen az is, hogy gyermekünknek olykor nemet mondunk. Olykor az ésszerű és mértékletes

büntetés célravezetőbb ahhoz, hogy később a társadalomban megállja a helyét, életrevaló

felnőtt legyen belőle.

 

Amikor felismertük, hogy tudattalanul mit is tanítottak nekünk szüleink, akkor ezt tegyük

magunkévá, de a csomagolásra nincs szükségünk. Mi díszíthetünk másképp is. Életünk nem

a szüleink életének folytatása kell, hogy legyen. A miénk egy különálló, egyedi életút, mely

során foghatjuk egymás kezét, de nem bilincsben, hanem kölcsönös elfogadással. Nyilván

ők azt akarják, hogy nekünk mindig minden jó legyen – ez nagyon is tisztelendő, de

korántsem biztos, hogy az nekünk valóban jó. Néha tényleg tisztábban látják, mi lenne

számunkra a helyes, de valljuk be, megesik, hogy olykor tévednek.

 

Hallgassuk meg véleményüket, vegyük fontolóra, majd beszélgessünk önmagunkkal is.

Majd lépjünk úgy, ahogy kiokoskodtuk, mi szolgálná tényleg a javunkat: az életünket

saját magunk éljük úgy, hogy abban ne hibáztathassunk mást. A szülő ad egy mintát,

rajtunk múlik, mit kezdünk vele. Mint például a tortasütés: ha elrontottuk a tésztáját,

sütünk másikat. Ha tetszik, ízletesebbé tehetjük ilyen-olyan krémmel, mazsolával, vagy

díszíthetjük cukorkával, gyümölccsel, édességgel.

De a hab a tortán meghatározza az összképet!

VÁLTOZTASSUNK A VÁLTOZÁSHOZ!

2011 január 2. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Amikor fáradtak, hisztisek, kimerültek vagyunk és csapkodnak a fejünk

fölött a hullámok, akkor hiába mondja bárki, hiába halljuk a tévéből és olvassuk az

újságokból, hogy itt az ideje az életmód változtatásnak! Zárjuk le életünk stressz-

mentes fejezetét! Jógázzunk, meditáljunk, tornázzunk! (Megjegyzem, mindegyiket

szoktam, tehát nem ellenük szólok.)

 

Jó, de hogyan? Hogyan kezdjünk hozzá? Honnan tudjuk, hogy azt jól csináljuk? És különben is,

nem is tudunk nekiállni, mert nincs időnk. De ha egyébként meg lenne, akkor annyira

nyűgösek, fáradtak, hisztisek vagyunk, hogy most nem… nem megy… most nem tudunk

kikapcsolni… majd holnap… Ja nem, mert holnap is nagy lesz a hajtás, és ezen a héten még

tényleg sok mindent el kell intézni…majd jövő héten…talán…akkor jó lesz…azt hiszem.

Elérkezik a jövő hét. Már nagyon ki vagyunk borulva. Most elég, most már tényleg kell valami,

ami megnyugtat. Valami, ami kellemes volta miatt ad egyfajta biztonságérzetet és jóleső

rendszerességet mindennapjainkba.

Könyvesbolt. Á, ez az! Már három hónapja nézegetjük a kirakatba azt a tuti könyvet, ami majd

segít, ami majd megoldja az életünket. Juj, igen, ez egy jel, még le is van árazva! Yes! Veszek

egyet belőle a húgomnak is, neki is szüksége van rá. Úgyis lesz a születésnapja.

Buszmegálló, faliújság. Milyen plakát ez? Aha, lehet égetni a zsírt, alakot formálni, vitalizál,

segít az ellazulásban…telefonszám leír… felhív… á, ma már nem, késő van… és hétvége…

majd jövő héten…igen, majd akkor.

 

Lehet, hogy megveszük a csodamódszerekről szóló könyveket, filmeket, melyeket egyszer

végignézünk, mert olyan szép színes, és jó látni, hogy majd valamikor mi is ilyen fittek és

harmonikusak leszünk. Lehet, hogy elraktározzuk és gyűjtögetjük a mesterek és tanítók

telefonszámait is. De ezzel még semmit nem tettünk a megoldás érdekében. Maximum rövid

időre elnyomtuk a lelkiismeret-furdalásunkat, hogy már elindultunk a “segítsmagadon” úton.

De mire elég ez az egy lépés? Valljuk be, semmire.

 

Vajon miért szokott itt megállni a történet? (Tisztelet a kivételnek!) Azért, mert nemcsak a

jóhoz, de bizony a rosszhoz is képesek vagyunk ragaszkodni. Megszoktuk, és nehéz

változtatni. Főleg egyedül.

De ne stresszeljünk azért, hogy hogy is kapcsolódjunk ki. Nem kell feltétlen valami divatosat

csinálni ahhoz, hogy lecsillapodjunk, megteljünk erővel és életörömmel. Ha számunkra az is

pihentető, hogy kézbe veszünk egy jó könyvet, házimozit nézünk, számítógépes játékkal

játszunk, cseverészünk a barátnőkkel, éneklünk a rádióval együtt, esetleg táncra is perdülünk,

vagy éppen sütünk valami finomat, akkor tegyük azt.

 

Majd ha meg lesz a kellő motiváció ahhoz, hogy valami újat kipróbáljunk, akkor meg fogjuk

tenni. Valaki megvárja azt a státuszt, vagy egyszerűen úgy hozza a sors, hogy amikor már totál

kivan, akkor ismerkedik meg valamilyen irányzattal, gyógymóddal, technikával. Esetleg többel is

párhuzamosan, de leginkább választ egyet közülük, melyen érzi, hogy az az ő útja.

Mások még bírják tartani magukat, de egyszercsak jön egy ihlet, egy isteni sugallat: akármilyen

formában, legyen az egy ember, egy idézet,  egy újságcikk címe – mely megadja a végső

lökést ahhoz, hogy válasszon magának egy rendszeres kikapcsolódási tevékenységet. Ha

mégsem, akkor bátran nevezhetjük magunkat a saját ellenségünknek, ahol az önsajnálat

győzedelmeskedik a minőségi élni akarás fölött.

 

Egy biztos: ezt erőltetni nem lehet. Akkor sem, ha mi meg vagyunk győződve arról, hogy

embertársunknak pedig igencsak hasznos lenne. Mindenki a saját életéért felelős.  Aztán

van egy másik oldal is: amikor valaki már annyira túlzásba viszi a gyakorlatát annak, ami

az ő fogódzója a mindennapokba (legyen az testmozgás, életmódváltás, spiritualitás), hogy

átesik vele a ló túloldalára, és többet árt vele magának vagy a környezetének mint amennyit

használ.

Szóval nyugodt élet!?….sok mindenen múlik, de a mi hozzáállásunkon és felfogásunkon

mindenképpen.

 

 

KI NEVEL KIT?

2010 november 27. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Úgy tartjuk, hogy az évek folyamán egyre tapasztaltabbak, érettebbek és bölcsebbek

leszünk. De biztos ez? Felnőttként mindig okosabban cselekszünk, mint ahogy egy

gyerek tenné? Sokan talán most legyintenek. Mit tud egy kicsike az életről?

Ugyanakkor viszont azt is elismerjük, hogy gyermekként önfeledtebbek és őszintébbek

lehettünk. Akkor még mindig a játék volt a fontos, az, hogy jól érezzük magunkat. Akkor

ez volt a dolgunk. Közben kíváncsian fedeztük fel a világot: bátrak voltunk, merészek,

lelkesek és erősek – hittük, hogy minden lehetséges, amit szeretnénk.  Nem sokat

törődtünk az élet szabályaival, a protokollal, és a korlátokkal. Aztán megneveltek

minket. Sok mindent megtanultunk az élet törvényszerűségeiről, az emberi játszmákról,

és a felnőttkori egoról.

 

Látok egy kislányt magam előtt. Vagány, vállalkozó kedvű, hisz önmagában, hogy bármit

elérhet, bármi megtörténhet, nincs lehetetlen. Nem másokon átgázolva, hanem egyéb más

lehetőségeket megragadva, vagy újabbakat teremtve. Nézem ezt a kislányt, aki nem érti, a

felnőttek miért állítanak fel olyan korlátokat, aminek igazából semmi értelme nincs. Aki

fájlalja, hogy az ő véleményét, kérését nem veszik figyelembe, mert gyerek. Közben a felnőttek

túlbonyolítják azt, ami olyan egyszerű.

 

Jönnek az emlékképek: szoknyát kell húznia egy alkalomra, aminek kényelmetlen az anyaga.

Nem érti, miért az a fontos, hogy csinos legyen, miért nem az, hogy ő jól érezze magát? Ezt

azóta sem érti a nőkben…

Az oviban már két feladatlapot is kitöltött, míg a többiek még az elsőt sem fejezték be. Közben

ő nem játszhat mással, várnia kell – akkor megfogadja, nem akar másoknál jobb, gyorsabb

lenni. És ez a fogadalom az élete során sokszor visszaveti tetteiben….

Jött a Mikulás a színházba. Az kap szaloncukrot, aki mond egy verset. Senki nem jelentkezik,

ő megtöri a csendet. Majd még hárman jelentkeznek, aztán megint senki. Ő kimegy szerepelni

másodszorra is. Utána nincsenek többen, ezért ő harmadszorra is kimenne, szavalna. Menne,

de rászólnak: hagyjon másokat is érvényesülni. Ő hangosan elkiáltja magát:  – “Gyerekek, akar

még valaki szerepelni?” – Nem, senki. A télapónak még sok szaloncukra van, ő pedig még

számtalan verset tud – mégis, a felnőttek azt mondják, elég. Elégedjen meg ennyivel. Azóta

nem mer semmiből sokat kérni, és lelkiismeret furdalása van, ha valakitől csak úgy kap

valamit.

 

A kislány hiába adott hangot igazságérzetének, leintették, mert ő csak egy gyerek.

A véleményéért viszont mindig kiállt, vállalta önmagát, éppen azért a kérdés miatt, hogy miért

ne tehetné?

Miért ne tehetné? És miért nem teszi sok felnőtt? Van olyan, amikor kérdezik, akkor

sem válaszol, mert nem mer. Ami viszont egy négyévesnél aranyos, vagy bocsánatos, az egy

felnőttnél vicces vagy szánalmas is lehet.

Másvalaki inkább hazudik. Megint más valaki mindig azt mondja, amit a többiek hallani

akarnak. Utána pedig győzi kimagyarázni magát. Néhány embernek az a fontos, hogy mit

gondolnak róluk mások, és ez a kép nehogy már csúnya legyen. De ilyenkor vajon a tükör-

képük milyen abban a varázstükörben, amelyben minden tettünk, a szavaink és szokásaink

lenyomata is ott van az arcképünk mellett?

 

A felnőttek irányítják, terelgetik a gyerekeket. De miért ne lehetne ez kölcsönös? Nyilván nem

véletlenül olvashatjuk egyre több helyen, hogy a szülők nagy tanítómesterei a gyerekek. Ha

félretesszük felsőbbrendűségi érzésünket, akkor biztos mindenki tud mondani az életéből olyan

helyzeteket, amikor erre van példa. A gyerekeknek nyilván nincs akkora élettapasztalatuk, mint

nekünk, de bennük megvan az az eredendő tisztaság, amit úgy szeretünk és irigylünk

bennünk. Ha pedig ez tetszik nekünk, tegyük meg, hogy hallgatunk rá – hiszen ahogy mi sem

akarunk rosszat nekik, úgy ők is azt akarják, hogy mi boldogok legyünk. És ők még azok…

 

 

SIKER ÉS BOLDOGSÁG

2010 november 3. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Siker és boldogság. Pozitív töltetű szavak.

Amikor halljuk, vagy olvassuk, kellemes érzés fut át rajtunk, és megadjuk az időt arra,

hogy az erről szóló beszélgetést meghallgassuk, az írást elolvassuk. Mert mindannyian

erre vágyunk – sikerre és boldogságra. De mi a siker? És a boldogság? Amikor fel-

tesszük magunknak a kérdést: sikeres ember vagyok én? Boldog vagyok én? – akkor a

felelet előtt picit gondolkodóba esünk, aztán rávágjuk a választ: igen, sikeres vagyok.

Ezt tapasztaltam akkor, amikor tíz, véletlenszerűen kiválasztott embernek tettem fel ezt

a kérdést.

 

Őszinte örömömre mondom, megdöbbentettek a válaszadások, mert arra számítottam, hogy

az emberek majd hosszasan elgondolkodva visszakérdeznek: miben mérjük a sikert?! De nem.

Nemes egyszerűséggel igennel feleltek, mert a sok panaszkodás és zúgolódás ellenére is

elégedettek az életükkel. Nem arról van szó, hogy minden így kerek, és semmin nem lehetne

változtatni, sőt! De ők tudják azt, hogy a hétköznapok is lehetnek színesek, hogy a borúra derű

jön, és hogy a rossz lehetne még rosszabb. Hogy mi ennek a kulcsa? Közhelyekkel válaszolok

ezekre, mert igenis van bennük ráció: Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét. Az élet

olyan, mint a szennyvízcsatorna: hogy mit lehet kihozni belőle, az attól függ, mi lett beleadva.

Az életet nem leélni kell, hanem megélni. És ha ezekkel végképp nem megy, akkor: ha valamit

nem tudsz megváltoztatni, változtasd meg a hozzáállásod. Pontosan erről van szó.

 

A sikert nem kell nagy dolgokba mérni. Mindenkinek megjár és bárki élvezheti az élet apró

örömeit, nemcsak a fiatalok vagy a középkorúak, akik még szépek, egészségek, fittek, trendik

és a jövő nagy reménységei.

A siker betétkönyvébe olyan tételek is írhatóak, mint hogy: egyszerűen jó napom volt ma.

Szépen teljesítettem a vizsgán. Sikerült elintézni egy kusza hivatali ügyemet. Amit mára el-

terveztem, azt mind megcsináltam. Tudtam félretenni egy kis pénzt, vagy maradt annyi, hogy

hosszú idő után vegyek magamnak egy új könyvet, egy új ruhát. Jóízűt beszélgettem a barát-

nőmmel. Felhívott az anyukám, hogy elmondja, szeret engem. A sok munka mellett volt egy kis

időm magamra és a pihenésre. A kedvenc ételemet főztem, amit már oly rég nem készítettem

el…. hosszasan sorolhatnám még, de értjük ugye, hogy miről van szó? Ezek a látszólag

nyűasznyi dolgok igenis sokat számítanak mindennapjainkba, így az életünkbe is.

Tekinthetünk rájuk úgy is, hogy igen, szoktak ilyenek lenni, és? Mi van ebben? Jó volt és kész!

De ha ezeket a dolgokat nem kezeljük tisztelettel, akkor az balsiker. Mert akkor már az ego

győzedelmeskedik a szívünk felett. Ha ezen dolgok iránt alázattal vagyunk, akkor tekinthetjük

őket a mosoly és a vidámság forrásának, amiről tudjuk, hogy kiapadhatatlan.

 

Az is való igaz, hogy a siker nem egyenlő a boldogsággal. Ismerünk olyan embereket, hogy

nagy örömük van a karrierben, és több szomorúságuk a magánéletben. Vagy fordítva.

Ha megtaláljuk az arany középutat, és nem esünk át a „ló túloldalára”, hanem a pár perces

örömforrásoknak is át tudjuk adni magunkat, akkor elmondhatjuk, hogy igenis vannak

sikereink az életben. Ezek táplálnak minket, és boldoggá tesznek.

 

 

MI MAGUNK LEGYÜNK AZ ÉLETÜNK HŐSE

2010 október 7. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Mindannyian szinte naponta panaszkodunk, és hallgatjuk mások bánatait.

Ez önmagában nem is baj, hiszen ha mindennel maximálisan elégedettek lennénk,

akkor nem lenne, ami vinne minket előre, hajtana, és célként vonzana. Nyilván

vannak az életünkben olyan periódusok, helyzetek, amikor a megoldás pontosan az,

hogy hagyjuk magunkat sodródni az árral – de csak egy ideig. Aztán amikor össze-

szedtük magunkat, vagy kiforrta magát egy szituáció, akkor megint a tettek mezejére

léphetünk.

 

Sokan ezt nem teszik meg. Ezt az aprónak tűnő, de az életükben annál nagyobb fordulatot

jelentő momentumot sok ember kihagyja. Miért?…. erre nagyon “komoly” okokra szoktak

hivatkozni: “nem értem rá ezzel foglalkozni” – közben annyi minden más, fölösleges dolgot

tett meg; “nem tudtam, mit tegyek” – persze a nem döntés is döntés, de akkor ne mást nevez-

zünk ki bűnbaknak, hanem nézzünk  magunkba; “én akartam, hogy jobb legyen – akarni

nem elég, tenni kell! – de itt valahogy oly sokan megtorpannak.

Vajon miért?…. Lustaságból? Kényelemből? Félelemből? Érdekből? Minden van valamiért.

 

Ha nem vesszük a fáradtságot azért, hogy nekünk jobb legyen, akkor más miért venné?

Mindenkinek megvan a saját maga keresztje, amit nehéz cipelni. Ha a helyzetünk arany-

kalitkába zárt kismadáréhoz hasonlít, akkor még mindig dönthetünk: élünk a pompában

szottyattan, vagy egy kevésbé szép lakásba, de boldogságban és szabadságban.

Ha pedig félelemből tipródunk évek óta egy helyben, akkor meg szintén mi vagyunk a hunyók.

Igen, az emberek félnek a változástól, az újtól, mert nem tudják, mi lesz azután. De belevágni

ebbe a szituációba nem féltünk? Hiszen akkor sem tudtuk, mi lesz ezután? Totyorgunk egy-

helybe? Ettől is félhetnénk, mert lehet, hogy holnap még rosszabb lesz. Akkor meg nem kell

félni kilépni a most-ból.

Az univerzum segít, mindig ott van, ad lehetőségeket, és ad nyugalmat is, bátorságot is, és

erőt, ha azt kérünk. Olyan szituációkat ad, amiben ezeket gyakorolhatjuk.

Több hölgyet ismerek, akik két szatyorral költöztek el gyerekükkel a durva férjtől, és most

boldogok – mert becsülték önmagukat, és hittek abban, hogy a boldogság nekik is megjár.

És megkapták.

 

Nem az a hős, aki elmondhatja magáról, hogy mennyi szörnyűségen ment keresztül az életen

és mindent túlélt. Hanem az, aki éli az életet: tudatosan cselekszik, és hoz döntéseket. Mert az

embert az jellemzi, amilyen döntéseket hoz. Nem a származásunk, a neveltetésünk a fontos

– nem hivatkozhatunk rájuk minduntalan, kibújva a felelősség alól; hiszen abban hol vagyunk

mi magunk?! És ha az életünk úgy zajlik, hogy csak szemléljük kívülről, mint egy filmet, akkor

ne csodálkozzunk azon, hogy más fogja a tollat, megírja a saját forgatókönyvünket, a próbákon

vezényel nekünk és a moziban bukta dráma a filmünk – amire a nézők többet nem kíváncsiak,

mert hiába szurkoltak a főhősnek.

 

 

 

” SZÉP AZ ÉLET, CSAK TUDNI KELL ÉLNI VELE! “

2010 szeptember 29. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

“Szép az élet, csak tudni kell vele élni” – ez a kedvenc idézetem, mert ebben számomra

oly sok minden benne van.

 

Adrenalin növelő az amúgy is mosolygós napokon és vigaszom a lehangoltságban. Amikor

először hallottam, rögtön megtetszett. Néhányan pedig nem értik, amikor ezzel próbálok

lelket önteni beléjük.

 

Mert mit jelent ez? 

Szép az élet! Igen, hiszem hogy a létezésünk örömteli, hogy a cél a békés, nyugodt élet, a boldogság kell, hogy legyen. Mert ez tartja életben az embert.

 

Igen, tudom, nem egyszerű. Mindenkinél vannak hullámvölgyek, buktatók, nagy csapások, szenvedések. Ezek közepette is meglehet találni az apró örömöket, melyek lelkesítenek, és egy kis időre felszabadulttá tesznek. Érdemes azon dolgozni, hogy ez a felszabadultság, az egész testet átjáró kellemes könnyedség egyre hosszabb ideig tartson, illetve egyre többször kerítsen hatalmába minket.

 

Nem kell nagy dolgokra gondolni. Mert mi vigasztalja azt, akinek bizonytalan a munkahelye, családi dráma folyik otthonában vagy súlyos betegségben szenved? Ezek mind egyedi esetek, melyek lelki-szellemi-fizikai megoldásai nem lehetnek sablonosak. Viszont igenis vannak olyan lelket simogató, megnyugvást adó pillanatok, melyek mindenkinek megadatnak – csak nem kellene legyinteni rájuk, hagyva magunkat a szomorúságnak.

 

Ilyen például, amikor egy rég nem látott jó barátunk integet nekünk az utca túloldaláról; amikor meghalljuk kedvenc dalunkat a rádióban; amikor egy bűbájos kisgyerek ránk mosolyog; ilyen a tavaszi melengető napsütés; a frissen nyírt fű illata, egy korty hűsítő ital a nagy melegben, vagy forró ital a hidegben.

Az érzés, amikor jóllakunk, amikor korgó gyomrunk megnyugszik.

Amikor ki tudunk fizetni egy számlát, vagy sikerül elintéznünk valamit.

Amikor este álomra hajtjuk a fejünket, és azt gondoljuk, ma már nem érdekel semmi, alszom, pihenek.

Ilyen, amikor szeretettel megérint minket valaki; amikor kedvesen szól hozzánk a boltban az eladó; vagy amikor az udvariasságot fontosnak tartva előreenged valaki az ajtón.

 

Érzelemre ható felsorolás ez, mely mindannyiunk életében megvannak. Át tudjuk érezni? Tudunk rajta mosolyogni?…

Akkor gyerünk, vegyük észre ezeket a mindennapokban is. Nem kötelező hagyni, hogy az önsajnálat, a magány, a mártírkodás elhatalmasodjon rajtunk. Ne hagyjuk, hogy bekebelezzen minket más ember féltékenykedése azért, mert mi jól érezzük magunkat.

 

Vannak dolgok, melyeket rajtunk kívülálló okok miatt nem tudunk megváltoztatni. Viszont a hozzáállásunk csak rajtunk múlik, azaz mindig vannak lehetőségek. A világ nem fehér vagy fekete, hanem színes. A festők pedig mi vagyunk…!

 

 

A SZAVAKNAK SÚLYA VAN…

2010 augusztus 18. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

A szavaknak erejük van, amelyek hatnak az életünkre.

 

Gondoljunk csak bele: mennyire magunk alatt tudunk lenni, ha leszidnak, megdorgálnak,

beszólnak nekünk:

–  „ Miért vagy ilyen sovány/kövér, hogy nézel így ki? ” – pedig pont azon fáradozol, hogy

rád – vagy lejöjjenek a kilók…

– „ A múltkori frizurád jobban állt, és nem tetszik a sminked „ – pedig te otthon elégedetten

pillantottál a tükörbe…

– „ Kollegina, csinálja meg mégegyszer az elszámolást, ez így nem jó, nem ezt várom

magától „ – pedig te a maximumot nyújtottad.

 

És persze vannak az ellenpéldák is:

– „ Olyan jó rád nézni, úgy sugárzol! „ – pedig ma pont ezer felé áll a fejed, és azt se tudod,

melyik munkádhoz kezdj…

-„ Milyen szép a ruhád, nagyon jól áll! „ – közben már ezer éves a holmid, és két éve nem

hordod, mert meguntad…

-„ Olyan jó veled beszélgetni! „ – pedig te egész idő alatt egy szót sem szóltál, vagy csak

odavetettél egy-két mondatot – de azt talált…

 

Igen, a másik dolog, ami befolyással van ránk, az életünkre, az a csönd.

Nagyon is beszédes tud lenni: amikor megkérdezi egyik a másiktól, hogy szeretsz? És mély

hallgatás a válasz.

Amikor bepróbálkozol a főnőknél, hogy esetleg jól jönne egy kis fizetésemelés – és ő csak

hümmög.

Amikor megkérdezed a családod, hogy ma ki vállalná helyetted a vasalást – és hirtelen a

szélrózsa minden irányába eltűnnek a családtagok.

A csöndnek is hatalma, ereje van. És annak is, amit ott közben érzünk, átélünk, gondolunk.

Előbb-utóbb minden megmutatkozik és kiderül.

A csönd után pedig jönnek a szavak. Sok mindentől függ, hogyan hatnak ránk. Függ  attól,

hogy milyen viszonyban vagyunk az illetővel, mennyire számít a véleménye, milyen hangsúllyal

és miért mondja, azt mondja, amit gondol vagy érezzük, hogy hazudik, mi milyen hangulatban

vagyunk stb.

A kommunikáció ezek fényében építheti, de rombolhatja is két ember kapcsolatát.

 

Éppen ezért nagy hangsúlyt kell, kellene fektetnünk szavaink megválasztására, hogy valóban

azt a célt érjük el vele, amit szeretnénk. Aki pedig nem érti beszélgetőtársa mondanivalóját,

vagy nem érti, miért mondta neki azt, amit, az ne legyen lusta, igenis álljon ki magáért és

kérdezzen vissza: ezt hogy érted? Mi alapján mondod ezt? Miből gondolod hogy ez (nem) így

van, ?…

Nem kell hepciáskodni, megsértődni, nyugodt hangon kérdezzünk vissza, és kíváncsian várjuk

meg a feleletet. Hiszen a nyílt, az őszinte kommunikáció minden ember alapvető igénye. Igaz,

ennek is megvan a maga helye, módja és ideje. Nem kell minden helyzetben elmondanunk a

véleményünket. De nem is kellene félnünk szembenézni a valósággal.

A lényeg mindig az, idézve egy kedves ismerősömet: „ A csöndet megtörni felelősség.”

Mert a szavaknak súlya van.

 

MINDEN ÉS SEMMI…

2010 augusztus 9. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Amikor úgy ébredünk, hogy minden mindegy, de semmi sem jó; amikor úgy csinálnánk

valamit, aztán nem csinálunk semmit; amikor kellemes kikapcsolódásra vágyunk

agyilag, helyette viszont zakatolnak a gondolataink mindenről – na talán akkor érdemes

megálljt parancsolni önmagunknak, és a jelenre figyelni. Ilyenkor szoktuk feltenni

magunknak a kérdést: tulajdonképpen mi a bajom? Most mit hisztizek?

 

Vegyük sorra, mi az, ami van:

>   Egészséges vagyok. Minden fennakadás és erőlködés nélkül tudom tenni a dolgom,

csinálhatom, amit kell vagy amihez kedvem van: rendbe tehetem és csinosíthatom az

otthonomat, főzhetek valami finomat a családnak, akik utána majd jól megdicsérnek.

Vagy éppenséggel élvezhetem a szabadságot: olvashatok, kirándulhatok, elmehetnék

futni, vagy ülhetek a számítógép előtt és kedvemre szörfölhetek a neten.

Mert ugyebár volt olyan is, amikor valóra vált a hőn áhított vágyam: csak egy hetet

hadd lehessek itthon, hogy pihenhessek és csinálhassam, amit akarok.

Igen, pihenhettem, sőt, két hétre ki is írt az orvos, a hirtelen jött műtét után. Fizikailag

olyan rosszul voltam, hogy képtelen voltam bármit is tenni. Csak feküdtem az ágyban,

és meredtem a tévé képernyőjére, teljes bambaságban. 1 hét után aztán szabad

akaratomból inkább mentem dolgozni, és a lassú tempóm ellenére is élveztem, hogy

végre nekem is tevékenyen telnek napjaim, mint más embereknek!

Vigyázz, mit kérsz, mert megadatik!

 

>   Van munkahelyem. Pénzből élünk, mese nincs, dolgozni kell. Én abban a szerencsé-

ben részesülhetek, hogy szeretem a munkatársaimat, és kedvvel végzem a munkám.

Persze nálunk sem mindig minden rózsaszín, de ezeket ki lehet heverni. Nincs olyan hely, ahol

ne lenne konfliktus vagy ne vigyorogna ránk az ördög. Nem tagadom, olykor nekem is vannak

kellemetlen napjaim, de van munkám, van miért felkelnem reggelente, és van pénzem, amiből

– ha nem is nagylábon, inkább spórolgatva, de meg tudok élni.

 

>   Van Szerelmem! Szándékosan nem fogalmaztam úgy, hogy van párkapcsolatom. Nekem

fontos, hogy ne csak legyek egy kapcsolatban, hanem éljem is azt minden szépségével és

hullámvölgyével együtt. Az örömök motiválnak, hogy a konfliktusokat ne elsimítsuk, hanem

oldjuk  meg. Nem én egyedül, hanem mi ketten. Ettől vagyunk társak.

Megjegyzem még, én mindig úgy gondoltam, hogy egyedül nem tudnék élni. Nem bírnám

elviselni, és biztos unatkoznék.  Hát elmondom, hogy amikor hipp-hopp úgy alakult a

sorsom, hogy költöztem, de egyedül, az volt életem egyik legszebb időszaka! De ez egy másik

történet…

 

>   Van fedél a fejem fölött – ahogy mondani szokták. Nem az számít, hogy mekkora és milyen,

hanem a mai gazdasági helyzetet nézve, tényleg örülhetünk annak, ha a szó szoros

értelmében van tető felettünk.

Ha ennél a gondolatnál továbbmegyünk, akkor fontos, hogy ott jól érezzem magam benne.

Hogy az valóban az otthonom legyen, számomra a nyugalom, a béke szigete. Ne csak egy

lakás vagy egy ház. Hanem egy burok, ami bár nem véd meg a bajtól, de sajátos atmosz-

férájával segít lecsendesedni és biztonságot nyújt.

 

>    Vannak barátaim. Nem haverok, ismerősök, hanem a szó szoros értelmében barátok.

Akikkel az évek alatt bebizonyítottuk egymásnak, hogy úgy szeretjük a másikat, ahogy van.

Együtt örülünk, de nem sírunk együtt, hanem ha baj van, a másik minden erejét, tudását és

idejét összeszedi, hogy segítsen megoldani a helyzetet. Nem a másik helyett, hanem

támogatva őt. A barátaim nincsenek sokan, egy kezemen meg tudom őket számolni. De nem

a mennyiség a lényeg, hanem a minőség.

 

Szóval amikor feltör bennem a „tulajdonképpen most mi bajom van” – kérdés, akkor a fent

leírtakat elsorolva rájövök, hogy igazából velem van a baj. A válaszom pedig erre az, hogy

igen, bár vannak helyzetek, amikor egy-két napig, – hogy túlzásba ne essünk, megengedett

az önsajnálat, a mártírkodás, a „nemtalálomahelyem” életérzés, de amikor valami

piszlicsáré dolog nem úgy történik, ahogy én akartam, vagy éppenhogy nem történik semmi,

akkor:

–    kezdjük el végre élvezni azt, amink van,

–    tanuljunk meg örülni a most-nak,

–    és hozzuk már ki a maximumot magunkból és a jelen pillanataiból!

Hiszen volt már rosszabb is, és akkor is boldog voltam!