ROHANÁS…

2015 január 30. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Nem tudsz szólni már, csak dermedten állsz…

 

Zakatol az agy, a tested majd megfagy,

szóra nyitnád a szád, de a hangod megtréfál.

A torkodban gombóc, és rögtön arra gondolsz:

futni, menekülni, innen messzire elkerülni.

 

A hirtelen jött ötlet jót tett, rohansz az utcán,

a fejed kába és a sírás mint a láva tör fel…

Nincs gondolat, csak a fájdalom fojtogat,

szaladni kell…

Körülötted minden homályos,

és igazán az sem világos,

mi van most veled?!

Csak nyeled a könnyeid, és várod, hogy kitisztít,

hogy végre tudatosan is lélegezz.

 

Aztán egyszercsak a láb nem bírja tovább!

Ziháltan megtorpansz, térdre rogyva a földre huppansz.

Fejed a fáradtságtól lehanyatlik, aztán tekinted az égre emeld

és csak egy kérdés van benned: miért tette ezt veled?

Ismét szóra nyitnád a szád, de nincs erőd már

ahhoz, hogy vitatkozz.

Egy sóhajtással felismered,

hogy ez sem hoz megoldást.

 

Kuporogsz a földön, az agyad most egy börtön.

Úgy érzed, elakadtál, nincs tovább!!!

Mi mást tehetnél aztán?

Elered az eső, a cseppek ütemesen hullnak alá,

de te nem fázol, sőt, hidegségük kijózanítóan hatnak rád.

 

Újra felemeled a fejed, hogy az éggel farkasszemet

nézz, és inkább csak nevetsz…

Esőben a sírás nem egy látható dolog,

és mit tehetsz akkor, ha utolért a sorsod?

Meg nem történté tenni nem tudod már,

de egy valamit tehetsz: válaszolsz rá!

 

Egy hirtelen mozdulattal felállsz,

nagyot szívsz a friss levegőből,

s tudattalan felvértezed magad.

Mint aki lelki terhét itt letette,

úgy futsz vissza, energiával telve.

És bár zakatol az agy, nyugodni nem hagy,

de tested már nem fagy

– melegít a szív és az érzés: bármilyen nagy a kísértés,

hogy feladd, te nem teszed, mert tudod,

hogy a megoldás is te vagy…

 

 

JÖVŐTERVEZÉS

2015 január 4. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Amikor hajt a vágy, hogy valamit megtegyél, magadért, a jövődért…

 

Amikor a lelkesedés a zsigereidet hatja át, és örömmámor úszik át

az egész lényeden: mert itt a lehetőség, tegyed, amit tenned kell..

Amiért éveket vártál és éjjeleket áldoztál…

Amit mindig is magadnak éreztél, de még nem volt a tiéd,

mert kiforratlan volt az egész…

Most itt van egy alkalom, a tudás hatalom – ezzel mindenki egyetért,

mégis van, aki inkább lebeszél… vagy a hátad mögött kibeszél.

Mit tegyél? Hallgass a „reálisan látókra”: minek változtatni, jó volt eddig is!

Tudod, hol a helyed, mi a feladatod – a szádat befoghatod.  Ne kavard meg

az állóvizet, mert nem tudhatod, hogy mi lesz.

Veszélyes a változás, nehogy feleslegesen áldozz rá!

Ez így mind igaz!  De a mostani állóvíz is úgy lett, hogy hoztál egy döntést,

és úgy lett. Talán akkor is voltak ellenszurkolók és drukkerek, akik a helyzetedet

nem könnyítették meg. Három napig csámcsogtak az ügyeden, ma meg már

megy minden tovább a mókuskerékben.

Elcsitíthatod magadban az érzéseidet, megfelelhetsz, ha akarsz a környezetednek.

Ám a vágyak kívánságok maradnak, és mindig benned lappanganak.

Alkalomadtán elő fognak jönni, nem lehet tőlük pihenni.

Elcsitítani őket és bólogatni a népnek ugyanannyi energia,

mintha kiállnál magadért és nem hatna rád a vita.

Szabad neked tenned magadért!

Ha megvan az úti cél, az erő legyen veled, hogy megvalósítsd a saját tervedet!

 

 

HÁLA

2014 december 14. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

 

Köszönöm Istenem, az életemet!

Köszönöm a napjaimat, az érzéseimet, a gondolataimat, a történéseimet.

Köszönöm a családomat, a barátaimat, az embereket, akikkel összehozol.

 

Hálás vagyok.

 

Mit adhatnék cserébe Neked, akinek mindene megvan?

Neked nem kell ajándék, pénz, semmi olyan, ami kézzelfogható.

Mit nyújthatnék akkor, hogy ne csak én érezzem, hanem számodra

kifejezhessem a hálát?

 

Talán tudom a választ: azt mutathatom meg Neked, hogy mindent,

amit nekem szolgáltattál: megbecsülöm és a javamra, illetve a többi

ember javára fordítom.

 

Kihasználom az időt, amikor a szeretteimmel lehetek. Számomra hasznosan

töltöm az időt, amikor magam lehetek. Megbecsülöm az embereket, a szavaikat,

a tekintetüket, a köztünk lévő beszédes csendet. Az érzést, hogy együtt vagyunk,

a perceket, az energiát, amit egymásra fordítunk. Elraktározom a szép pillanatokat,

hogy szűkebb időkben legyen miből merítkezni.

Köszönetet érzek aziránt, ami történik velem: ha kellemes, azért; ha fáj, azért,

mert tudom, hogy a kellemetlenségek is tanítanak, nem ok nélkül vannak.

Majd ha elmúlik a fájdalom, akkor valamiben meg fogom érezni

annak a szükségességét.

Örülök mindennek, amit tárgyi javakban kapok, megvásárolhatok.

 

Sokan félnek a hálálkodástól, mert azt gondolják, az azt jelenti,

hogy ők valamivel tartoznak, és adósnak lenni nem jó dolog.

Mondjuk a földi dolgokban bizonyára így van.

De a Mindenhatónak erre nincs szüksége: ő nem akar mást hálánk jeléül,

minthogy alapvetően boldognak lásson bennünket.

Hogy megéljük a pillanatok érzéseit, legyen az bármilyen is

– hiszen előbb-utóbb minden a helyére kerül.

De akkor már – ezekkel a tapasztalatokkal – többek leszünk.

 

 

HANGOK, SZAVAK

2014 december 14. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Figyelem a belső hangokat: vajon miket mondanak nekem?

Válaszolnak-e a kérdésre: hol a helyem?

Kell-e tudnom egyáltalán, mi vár reám, hogyan tovább,

vagy játsszam tovább egy útkereső mivoltát.

Nehéz érteni, hallani, mit akar a benső mondani.

Annyi sok zaj van kívül, a stereo hangzástól az ember megfeszül.

Ismerős arcok szavai idegenül csengenek, s aki nem ismer,

mond tuti jó tippeket. Kapkodjuk a fejünket,

szívünkben kinek a véleménye ül meg?

És aki a szavaival nem érintett meg?

Lehet, hogy később még igaza lehet…

Olyan nagy a kuszaság, a lárma, de az összefüggések mint egy láva

öntenek el bennünket belsőleg. Ha hagyunk időt pihenőnek,

ahol – ha akarjuk és hagyjuk – a választ megkapjuk a kérdésünkre:

melyik út visz előre? Majd ha lecsendesednek a visszhangok,

akkor egyértelmű lesz, mit kell tenni azért,

ami a boldogabb jövőnkhöz hozzátesz.

 

 

MUNÍCIÓ

2014 december 10. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

 

A szerelem az lételem, megszépíti az életem.

Romantika, nevetés, testközelség, bizsergés – jó átélni mind, s mint

aki a föld fölött jár, két lábbal már, belemerülni és habzsolni a jó érzést!

A szívdobogás szívzörej már, s hallani lehet az ütemét!

Ezt a tempót diktálod, és nem bánod, hogy rohanás az új mérték.

Szép álmokkal, reményekkel kelsz az ágyból reggel, dehogy bánod,

hogy hajnalban szól a vekker!

Ugrasz és készen állsz, ez a nap vajon mit hoz mást, mint tegnap volt

és amit rendelsz, amit úgy kedvelsz – az univerzum amit megtesz,

érted, mert kérted.

Megy minden simán, a szerelmespár mint egy partizán ugrik át számos akadályt!

Nincs lehetetlen küldetés, csak szenvedély – egy betűvel átírt szenvedés…!

De miért kell ahhoz ez a nagy hév, hogy napjaidban mint egy bajnok, légy?

Önmagad valójában is értékes vagy, és ha nincs más, hát becsüld meg magad!

Nem kell ahhoz „jó parti”, hogy megfigyeld, a napjaid igenis szépek lehetnek,

csak magadat kell szeretned, hogy az élet szépségeit észrevedd!

 

KÉSZÜLŐDÉS, VÁRAKOZÁS

2014 december 1. | Szerző: Nyisztor Melinda

– vers gyerekeknek –

 

Hidegek a nappalok, didergősek az éjszakák,

füstölnek a kémények, mindenhol égnek a lámpák.

A friss hó, mint tiszta fehér selyem borítja az utcákat,

az ablakokban gyerekek nézelődnek, mint akik valamire várnak.

Sugdolóznak, izgatottak, és hiába álmosak,

lefeküdni nem akarnak, hisz van ennél most fontosabb!

De hah: mi ez a nesz? Jé, a Mikulás ajándékot tesz

az ablakba állított tiszta csizmádba! De máris visszaül a szánra, és vágta!

Álom ez vagy valóság? – A télapó eljött hozzád!

Úgy látszik, jó gyerek voltál ez évben,

s mivel hiszel a mesében,

vár még rád számos csoda, elhiheted nékem.

Nézzük csak, mit hozott a nagyszakállú: virgácsot is kaptál?

Jaj, ne légy szomorú!

A Télapó vidám egy apó, és a csizmádba van még sok apró,

vagy tán egy nagyobb ajándék, ami megható.

És ez még nem minden: a télben az is jó, hogy még más vendég is hívható.

A Jézuskára gondolok, akit körbetáncolnak az angyalok.

Ő is igyekszik már hozzád, akit az egész család örömmel vár.

Hetekkel előtte készülünk a jöttére: mindenki figyel a viselkedésére,

mert ha a Messiás megneszeli, hogy túl sok a hiszti

és a rosszasság, az ajándékosztástól hamar elmegy a kedve ám!

Öltöztessük inkább a lelkünket is ünneplőbe, hangolódjunk rá az adventre!

Takarítás, gyertyagyújtás, sütés-főzés, csillagszórás remek program,

de azt kell, hogy mondjam: az egészben az a legjobb, ha a család

szeretete körbefog.

Bárhogy is él a család, a karácsony a legszebb alkalom rá,

hogy egymással békében, a szeretet nevében

lépjünk tovább, s így éljünk az új évben!

 

 

LÉPCSŐK

2014 november 26. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Nem tudom, hogy miről szóljon a dalom, csak azt akarom,

hogy az embereknek adjon…

 

Adjon vigaszt, nehéz időkben támaszt,

hogy azt mondhasd: nem vagyok egyedül, de legbelül minden úgy kiürül,

s „a hogyan tovább?”-ra  te adsz egy választ.

 

A szavak…, a szavak azok fontosak, és pontosak kell, hogy legyenek. Hogy azok

alatt azt értsd, ami neked kell, mert ugyanazon rajz is mindenkinek mást jelent.

Szóval a válasz: válassz! Benned a kérdés és a lépés a megoldás felé. Én csak

terelgetlek afelé. Olykor nem egyszerű, de nagyszerű, ha a „lépcsőzés” meseszerű.

 

Ne felejts el akkor sem, ha a sorod túl jól megy: az öröm megosztása is ér,

hogy az nekem adjon még! Még többet, hogy legyen, mivel a soraimat kitöltsem.

Nem várok hálát, de a málhát – ne csak azt akard rám pakolni, velem együtt vinni,

mert tudunk mi együtt inni akkor is, ha a napjaid pazarok is.

 

Ahányan vagyunk itt a világban, lettünk mi egymásnak,

tanár és tanító, mikor melyik helyénvaló – így könnyebben megértheted, hogy a

lépéseidet hogyan tegyed, hogy adjon az embereknek…

 

(MEG)BESZÉLÉS

2014 november 19. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Egy olvasó kérdezte tőlem, segít-e nekem az, ha csak magammal beszélem meg a

gondjaimat. Igen, segít. De sokszor nem elég. Kell, hogy elmondjam, kibeszéljem

másnak, mással is.

 

Az ember társas lény.  Akik kissé antiszociálisak, még ők is igénylik néha a beszélgetést, és

esetenként jól is esik nekik. A lelküknek.

Vannak olyan emberek, akik nem szeretnek beszélni magukról, főleg a problémájukról. Mégis,

olykor egy-egy mondatukból, vagy a kérdésükből is következtethetünk arra, hogy milyen

gondjuk van. A legegyszerűbb eset: „Nekem nincs semmi bajom, de…” – ami a „de” után jön,

az sok mindent elárulhat…

 

Vannak olyan emberek, akik csak egy-két bizalmasukkal osztják meg benső gondolataikat,

érzéseiket. Ez a kapcsolat inkább már szövetség, mindenben segítik egymást, és a tényleg

fontos dolgok valóban köztük maradnak.

 

Vannak olyan emberek, akik idegenek előtt kissé zárkózottak a magánügyeiket illetően, de a

nagyobb baráti társasággal megosztják azt. Ilyenkor általában hiába beszélgetnek pl. tízszem-

közt, a hírek mégiscsak terjednek tovább a klikk tagjairól. Jobb esetben név nélkül…  Tisztelet

a kivétel-klikknek!

 

Aztán vannak olyan emberek, akik nehezen nyílnak meg mások előtt, de ha bizalmat

szavaznak valakinek, akkor hajlandóak, sőt akarnak beszélgetik önmagukról. Néha elég csak

a kibeszélés, máskor meg beszélgetni, megvitatni kell. Ez függ az illető hangulatától, a

probléma súlyától.

 

Vannak olyanok is, akik hamar megosztják életük részleteit másokkal. Nekik elég az, hogy

beszélhetnek magukról. Nem túlzottan kötik le a többiek véleménye – esetleg ha már nagyon

beragadtak a problémás helyzetükbe, akkor elgondolkoznak rajta. De addig csak mondják,

mondják, mondják a magukét.

 

Akárhogy is nézzük, összességében elmondhatjuk, szükségünk van arra, hogy így vagy úgy,

de másokkal is beszéljünk a gondjainkról.

Népszerű megoldás lett mostanában, hogy „az ismerősöm ismerősével azt történt, hogy…”

– és úgy várunk választ másoktól a nagy kérdéseinkre, hogy helyzetünket más ember

történetének tulajdonítva meséljük el. Ez is egy megoldás, csak egy kicsit átlátszó.

 

Nem mindegy azonban, hogy kinek mit mondunk el, és kinek a tanácsát fogadjuk el – tudni kell

szelektálni! Nehéz néha ráérezni erre. De éppen ezért kell beszélgetni önmagunkkal is:

„Megbízhatom ebben az emberben, nem adja tovább az elmondottakat? Milyen problémakörről

beszélgethetek vele, amiben esetleg reális tanácsot tud adni, vagy elgondolkodtató alter-

natívákat?”  Ám még akkor sem biztos, hogy a beszélgetőparnterünk a nekünk megfelelő

megoldással rukkol elő. Egy kívülálló olykor jobban átlátja a mi helyzetünket, mert ő érzel-

mek nélkül tud rátekinteni a szituációra. De sokszor a mi érzésünk, ráérzésünk kell ahhoz, hogy

a számunkra helyes döntést meghozzuk.

 

Máskor meg igazából nincs is szükségünk senkire. Olvasunk egy könyvet, és ott találunk egy

mondatot; vagy nézünk egy sorozatot, és ott látunk egy lehetséges megoldó-szituációt; vagy

valakivel beszélgetünk egy teljesen más témáról, és közben az illető mond valamit, ami

kapcsán belénk nyilal a felismerés: ez az, ezt kell tennem!

Szóval száz szónak is egy a vége: mi magunk döntjük el, hogy a gondjainkról csak saját

magunkkal beszélgetünk-e, vagy kinek, mit és mennyit mondunk el. Mi magunk döntjük el,

hogy mit kezdünk a véleményekkel és a jótanácsokkal. A lényeg, hogy a probléma meg legyen

oldva. „Ha van cél, vezet oda út is.”  Útjelző táblák is vannak, csak figyelni kell őket!

 

 

PILLANATOK

2014 november 11. | Szerző: Nyisztor Melinda

Élek, s félek, mert törékeny nagyon, de hagyom,

hogy megtörténjen az, ami adott napon a sorsom.

Pillanatok: szépek, édesek, nevetve viccesek, máskor meg már az

őrületbe kergetnek… s ilyenkor reklamálsz: „hé, ott fönt rám ki vigyáz?”

Ezt velem nem tehetik, de mások csak nevetik, és érzik, hogy most a

csillagzatod rosszul áll. Hát szalutálj! Húzd ki magad és lépj tovább!

Holnap meglepetés vár, és akkor nem feleselsz már,

a jó az mindenkinek megjár. Ilyenkor evidens, hogy az élettől nem vagy disszidens.

Don’t worry, be happy – könnyű mondani és átélni, ebben a fázisban nem

érdekel semmi!

Jól van, jól van, ragyogj és sziporkázz, használd ki Fortuna jóindulatát.

Sőt, ne is rágódj azon, hogy az élet törékeny, de nagyon…

Inkább csak töltekezz, hogy a szűkösebb időkben legyen, mire emlékezz!

 

“SZÓLJON HANGOSAN AZ ÉNEK!”

2014 november 9. | Szerző: Nyisztor Melinda

De szeretnék tudni jól énekelni!…

A művészet, a kultúra és az önkifejezés egyik legszebb formája szerintem az éneklés.

Nemcsak hogy valamennyi emberi érzést, élményt és gondolatot szavakba önthetjük

általa, de emellé még társul a dallam, a ritmika – és a beszéd, a monológ helyett meg-

születik egy dal! Egy dal, melyet énekelve újra átélhetjük a mondanivalóját, és mind-

eközben új élményt is szerzünk önmagunknak: ez az, elmondtuk, kiadtuk magunkból,

világgá kürtöltük ami ott van bennünk… legbelül… Legyen az öröm, bánat, dráma,

tragédia, komédia. Legyen az múlt, jelen, jövő, megtörtént vagy fikció. De valamiért

bennünk van, és ennek utat kell adni, hadd szóljon!

Lehet halkan, lágyan, gyengéden – simogatva a lelket; és lehet dinamikusan, bátran,

erőteljesen, már-már kiabálva – ha azt követeli meg a hangulat, vagy a bennünk lévő

érzelem.

 

Én eközben sajnos csak azt dúdolgatom – igen sajátos ütemben – hogy “de szeretnék énekelni

tudni!” Általános iskolás koromban az intézménynek a magyar – és a német énekkarának is

tagja voltam, egészen addig, amíg az egyik próbán rám szólt a tanárnő: “Vagy a Melinda

énekel halkabban, vagy a többiek hangosabban”! – Pedig én csak annyira, de annyira átéltem

azt a vidám kis dalocskát! De a többiek nem énekeltek hangosabban…

 

Teltek-múltak az évek, énekfelvételi a tanítóképzőben. Azt gondoltam, megy ez, hát négyes

– ötös voltam énekből! Csak akkor néztem nagy szemekkel, amikor magnóról visszahallgattam

a kornyikálásomat. Úristen, ezt nem tehetem meg a gyerekekkel! Ha ezzel a hanggal

tanítanám őket, egy életre elmenne a kedvük az énekléstől. ( Nem nevelkedne több X-faktor

palánta, és nem születne több Kiscsillag, sem Megasztár! ) Szóval próba, próba, énektanár,

zongora és sok-sok gyakorlás.

Végül sikerült, meglett, de nem úgy, ahogy én szerettem volna. Számomra volt csak kudarc.

Otthon a kisszobában olyan szépen szólt, még a szomszéd is megdicsért, hogy milyen szép

“az a marosszéki kerek erdő”. De ott, a zsűri előtt… a többi száz versenyző meg az ajtó előtt…

A Melinda inkább halkabban énekelt, így nem tudta megmutatni azokat az igen szép magas

hangokat. Szóval az éneklés nem az én utam, ez már többször világossá vált számomra.

 

Viszont a kornyikálásom – akármilyen is – nekem ad egyfajta pluszt. Feltölt. Rádöbbentem

arra, hogy a bátorságommal (hogy ki merem ereszteni a hangom) túlléptem a félelmemen,

leküzdöttem a gyávaságomat. Kvázi kiálltam magamért: én szeretem ezt csinálni, nekem ez

jó, és nem ártok vele senkinek. Akkor miért ne tenném? Szóval egy ilyen egyszerű dolog

ennyi mindent tud adni. Ki gondolta volna még az elején?!

 

Én azt mondom, szeresse magát az ember annyira, hogy megadja magának a belső

szabadságot! Mert mindannyian arra vágyunk. Erre pedig mindig lehet módot találni.

Kinek a tánc, kinek a versek, kinek a kézműveskedés, kinek a sport, és még sorolhatnám

– és meglátjuk, ha rendszeresen időt szánunk arra, hogy lelkünknek kedveskedjünk, az

meghálálja nekünk.

A kisfiamnak viszont mindegy, hogy szól a dal, örül neki. Csak azt nem tudom eldönteni, a

mosolya azt jelenti, hogy velem örül, vagy rajtam nevet – mert nagyon nem mindegy!