BARÁTSÁG ÉS BARÁTKOZÁS

2010 augusztus 8. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Mindenkinek szüksége van barátokra, de legalábbis egy igazi barátra biztosan.

Ahhoz, hogy ez a kapcsolat valóban jól működjön, mindkét oldalról kell hozzá

tisztelet, bizalom, megfelelő kommunikációs stílus és szolgálatkészség. Ugye

érezzük, hogy e négy dolog kötelező ahhoz, hogy meglegyen az áhított bizton-

ságos légkör? Ezek nélkül csak felszínes kapcsolatról beszélhetünk.

 

Az érzelmi intimitás a legalapvetőbb szükségletünk. Akkor tudunk közel kerülni valakihez, ha

megosztjuk gondolatainkat, érzéseinket, és azon vagyunk, hogy legyenek közös élmények.

Igaz, nem kell mindig mindent kimondani, tolerálni is kell a másik dolgait. Ha olykor nem is

értjük meg, de tudjuk elfogadni embertársunk véleményét, döntéseit.

Mégis, néha-néha előfordul, hogy konfliktusba keveredünk? Ha már megtörtént, akkor

használjuk lépcsőfoknak egy tartalmasabb kapcsolat felé. Hogyan tudjuk ezt megtenni?

 

Először is higgadjunk le. Tele indulatokkal nem biztos, hogy a megfelelő döntést hozzuk, a

megfelelő szavakat használjuk, lenyugodva azonban jobban átlátjuk a helyzetet, és ilyenkor

tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan viszonyulok én ehhez a megtörtént helyzethez? Mi az,

ami voltaképp történt? Miért történhetett meg? É mi rá a megoldás? Amit még érdemes leltárba

venni: hogy mi az, ami ebben számomra és ami még fontos: a másik számára negatív és

pozitív? Tanulható és megtanult dolog? Hiszen a problémák által fejlődünk, de csak akkor, ha

bölcsességünket felhasználva kiszállunk a mókuskerékből.

 

A nézeteltérések jelenthetik az esélyt a kapcsolat szorosabbra fűzésére, de jelenthetik a

kapcsolat végét. Egy biztos: az élet minőségét alapvetően meghatározó tényező, ezért minden-

képpen jó, ha képezzük magunkat ezen a területen, azaz tudatosan ápoljuk, gondozzuk

kapcsolatainkat.

 

REND A LELKE MINDENNEK

2010 augusztus 7. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Az ember egyik legfontosabb kincse a lelki béke. Ha ez megvan, mindenünk megvan.

Ez a boldog élet magja.

Éljünk úgy, hogy törekedjünk ennek megteremtésére és megtartására. Tisztuljunk

meg lelkileg, hogy önmagunkkal, érzelmeink felelősségteljes világával – és így

másokkal is – bánni tudjunk.

 

Halljuk meg lelkünk hangjait, figyeljünk oda rá, hogy mire van szüksége. Mert bár az anyagban,

itt, a Földön meglehet mindenünk, de mit ér mindez, ha nem vagyunk boldogok?…..

Kérdezhetnénk: mi a boldogság? Nehéz megfogalmazni, de könnyű érezni. A belső hang

jelez, ha valami nincs rendben. És akkor kezdődhet a munka: önmagunkkal, önmagunkban.

Senki sem teheti meg ezt helyettünk, ezt a játszmát nekünk kell végigvinni.

Ezt, ha már felismertük, a cél nincs messze. Csak álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel a

kérdést: jó úton haladok? Ez az, amit akarok? Vágyaim és tetteim összhangban vannak? …..

 

Ha a válasz nem, kezdjünk el dolgozni, lássunk hozzá a belső munkához. Találjuk meg a

módját, hogyan érezhetjük magunkat jobban. A lelkiismeret képlékeny, a gondolatok

irányíthatók, a vágyak realizálhatóak és rangsorolhatók. Ebben vezéreljen a fő mozgatóerő,

a szeretet. Nem másnak, saját magunknak kell eldöntenünk, hogy egyes helyzetekben a

szívünkre vagy az eszünkre hallgatunk. Mindenesetre cselekedjünk úgy, hogy esténként

nyugodt szívvel hajthassuk álomra a fejünket.

 

Kérj, és megadatik. Nem kell félni az önmagunkkal való beszélgetéstől. Segíteni csak azon

lehet, aki akarja és hagyja. Engedjük, hogy működjön a párbeszéd, hogy feltárjuk valamennyi

érzésünket, gondolatainkat, szokásainkat azért, hogy a megfelelő helyre juttassuk őket.

Adjuk meg magunknak a lehetőséget, a belső, az egyéni szabadság eléréséhez. Bízzunk a

Gondviselésbe, mely szolgálja javunkat és fejlődésünket.

„ Légy a fűszálon egy pici él, hogy nagyobb legyél a világ tengelyénél. „

 

FELELŐSSÉG ÉS GONDOLAT

2010 augusztus 6. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Felelősség és gondolat. Első hallásra talán felvetődik a kérdés, hogy függ össze ez a

két szó: hiszen felelősséget vállalhatunk a szavainkért és a tetteinkért, de hogy mit

gondolunk, az mindenkinek a magánügye. A fejünkbe nem láthat be senki. Igen, ez

így van, ez megnyugtató – lélegzünk fel sokszor…de mi a helyzet az univerzális 

törvénnyel:  mint bent, úgy kint. Ismerjük, tudjuk jól, mindenki a saját bőrén

tapasztalhatja: ha lelkileg rendben vagyok, jól haladnak a dolgaim is.

 

Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy minden gondolattal kezdődik. Semmi sem létezik,

ami korábban ne lett volna gondolat. És bár nem minden gondolat válik valóra, de ami sok-

szor foglalkoztatja elménket, az előbb-utóbb megjelenik az életünkben; legyen az olyan, amire

nagy szeretettel, vagy erőteljesen, de nem erőltetett vágyakozással gondolunk, vagy akár épp

ellenkezőleg: amivel kapcsolatosan dühöt, haragot vagy gyűlöletet érzünk.

Sorolhatnék példákat, de talán mindenki szeme előtt lepergett most egy-egy konkrét, meg-

történt esemény. És éppen itt kapcsolódik össze egymással a két dolog: gondolatainkért a

teremtésre való képessége miatt felelősséggel tartozunk. Nem is annyira mások érdekében,

sokkal inkább önmagunk miatt. Ahogy előttem már mások megfogalmazták:

 

Gondolataid mondják meg, hogy ki vagy és milyen életet kapsz osztályrészül. Ha például

valaki sokszor másokat bírál, ítélkezik, akkor egyszercsak ő is a rosszindulatú emberek

áldozata lesz. Ha pedig valaki inkább jó szándékú, a vágyaira és a hitre koncentrál, arra,

hogy a siker és a szerencse jegyese lehet, akkor ő majd learathatja munkáinak gyümölcsét.

Ne ijedjen meg senki, hiszen persze ez a valóságban nem ilyen szélsőségen történik:

emberek vagyunk, hibázunk, megbotlunk. Csak az nem mindegy, hogy tanulunk-e az

esetből, vagy többször belelépünk ugyanabba a folyóba, hogy aztán ránk törjön a sírás,

és magunkon kívül mindenki mást hibáztassunk. És nem mindegy az sem, hogy egy pofon

után hogy állunk talpra újra. Ez is a felelősség része, ami egy gondolattal kezdődik.

Értjük ugye? Felindulásból nem érdemes döntéseket hozni.

 

A csendben azonban kapcsolatba kerülünk legmélyebb önmagunkkal.

De a tartalmas gondolat önmagában nem elég. Át kell váltani cselekvéssé, hogy életünket

valóban betöltse. Senki nem egy előre teljesen kigondolt tervet teljesít élete során, úgyhogy

nem dőlhetünk hátra kényelmesen:ja, hát szegény én, nekem ez a sorsom, nem tehetek

semmit…. Nem?  De Igen!

 

Nagyon sok múlik rajtunk. Bár a fontosabb állomások adottak, de a saját döntési

szabadságunk határozza meg, hogy miként jutunk el egyik pontból a másikba. Sorsunk

tehát a kezünkben van. Mindennap learatjuk, amit vetettünk, és elvetjük azt, aminek akár

már másnap meglesz a hozama. Nemcsak a részesei vagyunk a teremtésnek, hanem az

aktív résztvevői is.

 

GONDOLKODJUNK! DE HOGYAN?

2010 augusztus 6. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Egy biztos: a múlt – szokták mondani – amin már túlvagyunk, ami már elmúlt. De az

meghatározza a jelenünket, az pedig a jövőnket. Ezért nem mindegy, hogy miről mit

gondolunk és hogyan állunk egyes kérdésekhez. És számításba kell vennünk azt is,

hogy az adott események nemcsak rólunk szólnak. Mindig többszereplős a játszma.

 

Ezért lényeges, hogy elemezzük a múltat. Persze nem azt mondom, hogy húzzuk el

évekig, rágódjunk rajta, bár az idő olykor segít abban, hogy jobban átlássuk,

meglássunk olyan dolgokat, melyeket az érzelmek tüzében nem vettünk észre.

Ezért érdemes alaposan kivesézni a történetet mások szemszögéből is. Mert ugye hallottuk

már eleget: ami neked jó, nem biztos, hogy másnak is jó. És nem elég az  „én azt gondol-

tam, hogy te azt gondoltat” kezdetű mondat.

 

Beszélgetni kell, kibeszélni, hallgatni, átgondolni, megérteni és elfogadni. Ez egy folyamat,

napok, sokszor hónapok eredménye.

Ha rögtön feltesszük magunknak a kérdést: miért történhetett ez? Mit gondolok erről, mit érzek

ezzel kapcsolatosan? Akkor itt ennél még ne álljunk meg. Hiszen nem egyszereplős a történet.

 

Mi van a többiekkel? Igen, velük kapcsolatban is feltehetjük a kérdést, de ne magunkban,

hanem szemtől szembe: mi minden késztette cselekedeteikre vagy az adott szavak ki-

mondására?

Azt hiszem sokszor meglepődnénk a válaszon. Viszont pont ez, a másik ember lelkével való

törődés adja meg ha nem is a mély, de őszinte kapcsolatok alapját, és ezzel együtt azt is, hogy

a másik emberben megismerhessük önmagunkat.

Élj a mának, de légy következetes!

 

MIÉRT ÍROK?

2010 augusztus 5. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Rengeteg volt a könyv a szülői házban, sokszor láttam szüleimet olvasni. Olyankor

kellemes nyugodtság volt az arcukon, és tartalmas csönd. Érezni lehetett, hogy

akkor ott, magukba szívva a szavakat, valami történik… valami elindult és zakatolt

bennük, ami csak az övék… hiába van ott a könyv a kezükben, melynek történetét

bárki, bárhol a világban olvashatja még – amit ők keltettek életre szívükben és lelki

szemeik előtt, az csak és kizárólag az ő külön világuk.

 

Én is részese akartam lenni egy ilyen világnak! Kértem anyut, aput, meséljenek, mit olvasnak,

és mit látnak, hadd legyek én is ott, ahol ők járnak!…De az nem volt olyan. Éreztem, láttam

az arcukon, hogy ez együtt nem megy. Ezt mindenkinek magának kell megteremtenie, átélnie.

Könyvet ragadtam hát nagy határozottan, hogy akkor most én is álmodok egy világot magam-

nak, ahol csak én leszek, és a könyv…és a leírt, de a magam módján elképzelt történet.

Persze ez már a mesekönyv – imádatomon túl volt, amikor már a mesék nem elegendőek a

lélek számára, mert azoknál valami bonyolultabb, több kell.

 

Hm…és mégis  milyen egyszerűen kezdődött. Fogtam egy üres vonalas füzetet, és mintha írva

lenne bármi is, én elkezdtem a saját költésű történetemet. Szemezgettem innen-onnan: mesék-

ből és a való életből. Ami történt velem, a testvéremmel, amit anyu-apu beszélgetéséből el-

csíptem. Hajnali 6-kor elkezdtem, és be nem állt a szám reggel 8-ig, amíg fel nem ébredt a

család.

Mert hangosan volt jó költeni, szőni egymáshoz a különálló, de mégis egybeforrasztható

élet – mese mozaikdarabokat.

 

Most pedig csendben jó írni.
És olvasni. Olvasni, hogy a való életen kívül legyen még történet bennem, legyen, mi el-

gondolkodtat és bölcsebbé tesz, és írni, hogy legyen, ami a többieket is elgondolkodtatja,

szórakoztatja,  vagy éppen tanítja…hogy legyen miről beszélgetnünk nekünk, és nekünk

önmagunkkal.