LEHETŐSÉG

2014 november 5. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Őrangyalom, kérlek fogdd a kezem, segíts nekem, hogy életemet jól

vezessem!

 

Mi tévő legyek, ha a szokás szintjén megreked a gondolatom, de nem

akarom, hogy megint az legyen, ami tegnap volt és nem kedvez nekem.

 

Figyelj csak, újítás kellene, hogy az ember végre megtegye,

amit neki a lelke mesélget szüntelen, s bár büntelen a hallgatás, de

megéri-e a változás, ha nagy köröket kell tenni, és mások nem győznek

csodálkozni: Mi lett vele, elment az esze, hogy ezt megtegye, hogy merte?

Na és akkor mi van, kinek az élete?

 

Rólam kell, hogy szóljon, én vagyok benne, véleményed az lehet

meghallgatom, s abba a fiókba rakom, ahova akarom…

Lehet, hogy segítesz, vagy tévútra terelgetsz,

mindenesetre a döntések sorozata megedz!

Belső kincseim, igényeim még az enyémek-e, vagy felülírva ezeket,

napjaimat más értékek szerint rendezzem be?

Számomra ez a legfőbb kérdés, aztán mehet a tesztelés!

 

Nincs elbukás, mert a zuhanás is tanulás,

aztán hogy talpra állj, arra is van lehetőség ám.

Mindig van választás: teszed, vagy nem teszed;

mész és csinálod, vagy csak várod, hogy történjen változás?!

De ez csak passzivitás – bár lehet, hogy ez a megoldás.

Vigasz az igaz: bármi történjék, azt utólag megértsd,

jó volt, hogy kellett, hogy most az utadon legyél!

 

MINDIG ( VAN ) VALAKI…

2014 november 3. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

„Mindig van valaki melletted, soha nem vagy egyedül…” – ááá, a hideg kiráz már

az ilyen sablonszövegektől! Még hogy nem vagyok egyedül: nincs párom, tehát

egyedülálló vagyok, itt kezdődik az egész! A családom messze van, és különben

is csak formaságokról szoktunk beszélgetni. A barátnőm igencsak profitorientált

kisasszony lett, neki csak a karrier számít. A szomszédom egy bunkó, senki nem

érdekli saját magán kívül. A munkatársaim… van, aki kedves, de tartózkodó,

aztán van a kétszínű banda, meg a 2-3 fős klikkek, akik elvannak a kis világukban.

Az edzőterembe mindenki a saját testével és méreteivel van elfoglalva. Még a boltos

nénivel sem tudok egy jóízűt beszélgetni, mert ő meg mindent csak pénzben mér.

A benzinkutas meg állandóan a dekoltázsomat lesi.

– A postás, a hentes és a pék? Velük mi van?  Van egyáltalán valaki, akivel jól kijössz?

– Tulajdonképpen mindenkivel jóban vagyok, kedves vagyok! De nincs

senki, aki olyan igazi lehetne… érted?

– Mindenkivel bajod van?

– Igen, mindenkibe van valami, ami idegesít, zavar. Amivel nem értek egyet. Olyan

furák az emberek.

– Magaddal mi a bajod?

– Magammal? Hát… én jól vagyok! Csak az zavar, hogy mindenkinek meglátom

a hibáját.

– De te jól vagy, és jó vagy… tulajdonképpen. A saját hibáidat mikor szoktad

keresni? Azelőtt, vagy azután, hogy a másokét forszírozod?

– De..khm…én…más…szóval…én…nem…

– Szerinted rólad mit gondolnak mások?

– …ööö…én…

– Ahogy te meglátod másban a negatívat, ugyanúgy ők is meglátják benned.

Ugyanolyan emberek vagyunk mind, csak más a körítés és a tálalás – hogy miért

lettünk olyanok, amilyenek, miért viselkedünk úgy, ahogy. Lehet, hogy ők – a boltos,

a barátnő, a kollegák – így érzik jól magukat. Vagy lehet, hogy ők is éppen azon keseregnek,

a vevőjük, a barátnőjük, a munkatársuk „milyen izé, és olyan fura”. Esetleg ők is

keresik a helyüket, az érvényesülésüket a nagyvilágban. Tudod, ami megadja a

nyugalmukat, a biztonságukat. Te is ezt keresed, nem?

– Igen.

– Akkor magaddal miért nem vagy jóban? Szerethetnéd önmagad… hogy mindig legyen

valaki… valaki, akinek de jó, hogy van családja, ahol nemcsak rossz dolgok történnek.

Valaki, aki felállít magának „A” és „B”- tervet és tudatosan tesz a holnapjáért. Valaki, aki átvisz

egy tálca süteményt a szomszédjának, mert az most veszítette el az édesanyját, és mély

gyászban van, azért nem kommunikatív mostanában. Valaki, aki számolgatja a pénzét,

mert hiába, pénzből élünk, azon tudjuk megvenni a napi betevőt. Valaki, aki nézegeti

magát a tükörben, hogy milyen szép és formás lett – kívülről mindenképp.

És belülről? Mit mutat a tükörkép?

Nem baj, ha néha meg vagy zavarodva, de tudd, hogy mindig van valaki…

mindig van valaki: Te.

Te mindig ott vagy magadnak. Soha nem vagy egyedül. Saját magad legyél a

jóbarátod… Te magad – akiben megbízhatsz, akire számíthatsz, akivel a legőszintébben

beszélgethetsz, akit szerethetsz. És így elfogadhatsz másokat.

KISFIAMHOZ

2014 november 1. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Nézem, ahogy alszol békésen, formás kis tested megpihen.

Veled együtt alszik a tűz, ami benned ég, a dal,

amit te zenélsz a lelked húrjain, csodaszép!

 

Oly tiszta vagy és őszinte, bárkit leveszel a lábáról – örökre.

Hallgatom a csendet, ami most körbevesz…

jólesik, de mégiscsak üres.

 

Nem így volt ez, míg meg nem születtél: beszélt a némaság,

és zenélt a lét. Anyukád, Apukád boldogan élt, de most,

hogy itt vagy, szebb tartalmat ad a fény.

Pezseg benned az élet, örökmozgó játszótárs a léted,

s nem is érted a felnőtteket, akik ebből nem kérnek.

Mosoly és csillogás az arcodon suhan át;

nagy az élni akarás, a vidámság-habzsolás!

 

Így van ez jól, könnyű még Neked,

nekünk is könnyebb, ahogy tanítod az életet!

AZ ÉLET SZÍNHÁZA

2014 október 30. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Az Élet színház és játék,

földi ajándék…

 

A szereplők jönnek-mennek,

a szerepek cserélődnek,

a nézőpontok berögzülnek,

a tévhitek megdőlnek,

az emberek össze-vissza menekülnek.

Keresik a fogódzót, miben látnak kapaszkodót?

Dicséret, kudarc mind jó barát,

mert az utad, hogy meglegyen,

segíteni megtalál.

 

Adja meg az ég, amit a szíved kíván,

adja meg az ég, amit a lelked diktál!

Az ember mindig kapkod, keres és kitalál,

lelkesíti önmagát;

és kérdez: Mi, hogy lesz ezután?

A Jóisten tudja csak igazán.

 

De neked ez nem elég,

minden lépésről kell

hogy tudj, hogy ne félj.

Ám az ember nem így működik igazán,

a sors kifürkészhetetlen, sok a talány.

 

Te ezt a szíved mélyén tudod,

hisz nincs is más választásod.

 

Harmónia és egyensúly a színterek között,

humorral kezeld a kialakult űrt.

Meglesz, meglesz a munkád gyümölcse,

csak ne gyötörd magad vörösre!

Tedd, tedd a dolgod, amiről azt hiszed,

hogy az a legjobb!

Most fáradt vagy és kimerült,

a válaszod is ingerült

– ezzel nem vagy egyedül.

De lépj ki a sorból,

és érts a szóból:

ember, tanulj a jóból!

 

 

ALÁZAT – A MEGÉRTÉSHEZ

2014 október 29. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Alázat. Sok ember szerint negatív töltetű szó. Összetévesztik a megalázkodással, vagy

az egojuk nem engedi, hogy jó értelemben is gondoljanak rá. Az alázat nemcsak azt

jelenti, hogy az akaratomat, vágyamat alárendelem valaki más akaratának, hanem

jelenti a tisztelet, a méltóság becsben tartását.

 

Vannak esetek, amikor jobban járunk, ha engedünk másnak és hallgatunk… Az alázat segít

az egyik legfőbb „ellenségünk”, az ego legyőzésében, emberi mivoltunk

lemeztelenítésében. Ez hozzásegít ahhoz, hogy tisztábban lássuk lelkünket.

 

Előfordulhat, hogy az alázat tanúsítása során kapjuk meg az embereket érintő válaszokat,

döbbenünk rá tetteik mozgatórugóira, értjük meg érzéseiket.

Valamennyi ember felé azért is „kell” alázattal lenni, mert mindenkitől tanulhatunk valamit.

Ahhoz, hogy például ne rosszindulatként fogjuk fel a kritikákat, ennek tudatában kell lennünk.

Ezáltal nemcsak a másokkal való kapcsoltatunk lesz zökkenőmentesebb, de az önmagunkhoz

való viszonyunk is. Ezzel könnyíthetünk a látni vélt sérelmeinken. A cél pedig pont az, hogy

ne rabszolgaként vagy nyűgként éljük meg földi létezésünket, hanem legyünk boldogok –

a jóból tanuljunk, ne a szenvedések által! Mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van – bár

lehet nem szeretni, nem kedvelni, de lehet elfogadni.

 

Az alázat hozzásegít a fegyelemhez és a józan gondolkodáshoz. Ez szükséges például

ahhoz, hogy az ember ne csak végezze, hanem jól végezze a munkáját. Vannak hivatások,

amelyek sokkal többet jelentenek munkánál.  Ahol emberek sorsát veszik kézbe. A kliens,

a páciens, az ügyfél, a partner keres egy terepautát, egy tanácsadót, egy mentort stb. akitől

segítséget kér, és valami jót vár el a találkozástól, a kezeléstől.  A hozzájuk fordulók számára

ők a vigasz, a mentsvár, az iránytű – és nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba terelgetik

őket.

 

Az alázat, ha valóban gyakoroljuk, segít az elmélyülésben, az elmélkedésben. Tudjuk arra

fordítani a figyelmünket, ami valójában fontos – ezt a lelkünk tudja leginkább. Dolgozzunk

a fejlődés érdekében.

 

Az alázat formál. Rábír arra, hogy mi is tegyünk valamit az ügy érdekében. Ne csak át-

passzoljuk a sorsnak a feladatot. Ne keseregjünk a bajokon, hanem keressünk megoldást!

Az alázat megértést, szabadságot és lelki nagyságot ad.

 

 

 

 

EGO – PRO ÉS KONTRA

2014 október 27. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

 

ego = én, egoizmus = énközpontúság

 

Ez az egyik olyan valami, amiből minél több van bennünk, annál rosszabb. Annál

nehezebben találjuk meg az őszinte hangot társainkkal és saját magunkkal.

 

Az ego öltöztet. Álruhát ad az emberre, amiben a tulajdonosa nem érzi jól magát, és a

többieknek sem tetszik. Nehéz kivetkőzni belőle. Minél vastagabb, annál jobban érzi azt a

viselője, hogy nélküle meztelen, kiszolgáltatott lenne. Így viszont legalább „nem látja a fától

az erdőt”, illetve „más szemében meglátja a szálkát, de a sajátjába a gerendát sem veszi

észre”…

 

Az egoista szlogenje: „Ha nekem nem jó, másnak se legyen jó!”, vagy „Nekem jó, a többiek

meg nem érdekelnek!”, vagy „Legyen most a másiknak is jó, mert az én érdekem ezt kívánja!” .

Összetéveszti az ego hangját lelke megszólalásával. Ez utólag válik világossá: amikor megtette

az ego által diktáltakat, de utána nemhogy jól érezné magát, hanem nagy üresség következik

be. Ebből tudható, hogy ez csak az ego szeszélyes vágya volt, és korántsem az, melyre lelke

mélyén vágyott. Van, akinek ez abszolút nem jut el a tudatáig, és ezért csak egymás után

kapkodva igyekszik kielégíteni óhajait: -… „majd akkor már jó lesz, majd akkor már boldog

leszek”…. – aztán mégsem.

 

Az ego a nagyon emberi tulajdonságainkért, szokásainkért felelős. Olyan dolgokért, melyek itt

a lenti világban fontosak. Segít abban is, hogy tempót tartsunk a mai rohanó világban,

beilleszkedjünk a társadalomba, hogy eleget tegyünk az elvárásoknak. Tehát ugyanakkor

támogatja azt is, amire vágyunk. Hajt minket előre. Ezért olyan paradoxon, összetett, ami

hozzánk tartozik; ettől vagyunk emberek.

Az egot állandóan kontroll alatt kell tartani, hogy tudjuk, hol tartunk, hányadán állunk és

mennyit kell dolgozni azon, hogy amennyire lehet, leépítsük.

 

Az egoista ember az én-tudat rabja. Nincs tisztában azzal, mennyi energiát fecsérel el az ego

karbantartására, amit hasznosabb foglalatosságba is fektethetne. Például hogy az öröm

érzése ne felszínes és átmeneti legyen, hanem minőségi és tartós. Merthogy mindenki erre

vágyik, nem igaz?

Nagy pofon kell ahhoz, hogy feleszméljen, hogy amiért idáig küzdött, az tulajdonképpen

semmi. Mert amikor majd eltávozik a földi létből, akkor csak mit vihet magával? A tárgyi

dolgokat nyilván nem. Azok maradnak: a ház, az autó, a laptop, az okostelefon, a huszadik

márkás cipő, ruha stb. Viszont a megélt érzelmek és élmények vele maradnak.

Egoista esetben: félelem, aggódás, hazugságok, törtetés élménye, öntömjénezés.

Az ego képtelen a szeretetre, nem tűr el maga mellett mást, csak az érdekeket. Megteremti a

saját világát, mely hazug és üres.

Az ego elhiteti velünk, hogy mennyire jó emberek vagyunk, mennyire jól tesszük dolgainkat.

Mivel ez hamis kép, legbelül érezni lehet, hogy valami nem stimmel. De az ego nem engedi,

hogy mélyebbre nézzünk, és megtaláljuk, mi hibázik. Inkább elhiteti velünk, hogy mi jól

vagyunk, és a többiek a hülyék. Ezen „ruha” nélkül szeretetteljesebbek, ergo boldogabb

lehetnénk. Nélküle beláthatna a viselője oda, ahova eddig nem tudott és nem mert:

a saját lelkébe. Ő fél a csendtől, fél a kellemetlen válaszoktól.

 

A sírás-rívás után jöhet a munka: építsük le az egot! Igen ám, de az közben állandóan felesel,

kihasználja hiúságunkat. A rombolás során majd biztos kapunk pozitív visszajelzést a

környezetünktől a megváltozott viselkedésünk, hozzáállásunk végett, illetve végre

elkezdhetjük érezni azt, hogy a bennünk levő, minket emésztő űr elkezd megtelni tartalommal.

Ego nélkül nem létezünk, de amennyire lehet, építsük le magunkba. Ha kialakítunk vele egy

egészséges kapcsolatot, akkor a javunkat is szolgálhatja. Mert mit mond egy lelkileg szabad

ember: – Ha mindenkinek jó, akkor nekem is jó!

 

 

 

ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI

2014 október 24. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Annyiféle ember van a világon, és mi magunk is annyiféleképpen viselkedünk életünk

más-más színterein, egyes szerepeinkben: lehetünk pl. odaadó feleség, ugyanakkor

szigorú szülő, elégedetlen munkatárs, de segítőkész barát.

Mindenkinek megvannak az alapvető jellemvonásai, de ettől még nem minden helyzetet

kezelünk ugyanúgy. Éppen ezért másként ítélhetnek meg bennünket az emberek

attól függően, hogy mikor, mire, hogy reagálunk. Megesik, hogy nem érdekel, mit

gondolnak rólunk mások, és adott esetekben ne is ez motiváljon. A saját életünket mi

magunk éljük, ne úgy, ahogy a szűkebb-tágabb környezetünk elvárja tőlünk.

 

Ahogy mondani szokták, „minden csoda 3 napig tart”, aztán majd lenyugszanak a kedélyek.

Ehhez viszont olykor fel kell vállalni az estleges konfliktusokat, hogy ne bábuként, hanem

lelkileg független emberként éljünk.

 

Ehhez kell a rendszeres önkontroll is. Érdemes időként felülvizsgálni önmagunkat, hogy miként,

merre fejlődjünk, mert a csípőből jövő szokásaink már nem illenek hozzánk; mert a berögzült

nézőpontjaink már nem állják meg a helyüket.

Azt senki nem kívánhatja tőlünk, hogy egyik napról a másikra megújuljunk – a változás,

változtatás egy folyamat. Bátran gyakoroljuk a kis lépések művészetét!

Az esetenkénti megbotlás nem ok arra, hogy visszatáncoljunk! Gondoljunk csak arra, hogy

akkor most senki sem tudna járni!

 

Egy mosolygósabb, kedvesebb, türelmesebb emberhez inkább vonzódunk, mint olyanhoz,

akinek az arcán az élet összes fájdalma ott ül.

A jó társas kapcsolatok, a kellemes beszélgetések pedig örömet, egyfajta elégedettséget adnak

a mindennapok kiszínezéséhez. Szép szín a szürke, de hosszú távon unalmas…

EZ AZ ÉLET?!

2014 október 24. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Az emberek zöme sokszor kapkod, siet, fáradtan kidől, stresszel hétről-hétre.

„Ez az élet!”– mondják keseregve.

De nem lehetne ezt másképp, másként? Hisz egy a cél: a boldogság a tét.

Kit mi tesz boldoggá? Más a válasz rá. De neked kell megfogalmazni, mi visz rá,

ahogy az életet éled, de nem teszed vidámmá.

Szabályok és rendszerek, skatulyák és hiedelmek, hatalom és pénz:

uralkodó elemek.

Te keresel és kutakodsz, helyezkedsz és furakodsz; – „Kalap, kabát, azt jó napot!”

De állj! Állj csak meg egy szóra: jó ez a móka?

Életed képlete, ha le lenne írva, az szórakoztató volna?

Ne gondolj nagy dolgokra, nem arról szól az „élet-nóta”!

Hanem a lelked, a szíved, a fejed a helyén van-e?

Hogyha eljön a végszámlálás, akkor elmondhasd: dolgoztam és lazsáltam,

küzdöttem és mulattam, hogy az életemet kitöltsem, és a végén habcsókkal

díszítsem!

A MOSOLY LÉTJOGOSULTSÁGA

2014 október 24. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Életünk célja és értelme a boldogság – filozofálta már az ókorban Arisztotelész.

Mégis, akkor miért vagyunk képesek annyiszor és annyira belelovalni magunkat

a szomorúságba? És hogy jöjjünk ki belőle?

 

Segíthet ebben egy bibliai idézet is: „A világban nincs szomorúság, csupán emberek, akik

szomorú gondolatokkal vannak tele.”

Mert az, hogy mennyi örömöt és milyen hosszan tudsz átélni, az gondolataid minőségétől és

jellegétől függ. Ezért van az, hogy valaki fél óra vacilálás után legyint egyet és megy tovább,

míg más akár 2 héten keresztül is emészti magát.

 

Egy másik verziója a gondok viselésének, amikor mások mérik ránk a bánatukat.

Együttérezhetünk velük, és segíthetünk nekik, de nem kell velük együtt cipelni a terhet. Inkább

legyünk erősebbek, hogy tudjunk támaszt, vigaszt nyújtani. A segítés lehet a saját búvval-bélelt

állapotunkra is gyógyír. A másnak nyújtott öröm átkonvertálja a mi érzelmeinket is. Feledtetik

azt a negatív energiát, mely bennünk, a fejünkben lappang. De még rosszabb, ha már a

szívünkben él. Ezt a fázist ne várjuk meg!

 

A szomorúság egy állapot, a boldogság pedig egy életforma… kellene, hogy legyen.

Ne a hiányokra gondoljunk, hanem a meglévő jó dolgokra, pl.: van munkahelyünk,

vannak barátaink, van hol álomra hajtani a fejünket, van mit együnk…

Ha nem is 100%-os a komfortérzetünk, de ugye, hogy azért van jogosultsága a

mosolyunknak is?! Akkor mi lesz, adjuk fel a pókerarcot, és viruljunk ki egy kicsit.

Van miért!

MEGBOCSÁTÁS

2014 október 24. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Megbocsátás – szép szó, de ennek hallatán néha görcsbe rándul a gyomrunk, és

máris szirénázik fejünkben a „na azt már nem…” kezdetű, makacsságra utaló,

erőteljes kifejezés. Eszünkbe jut valaki és egy kellemetlen helyzet:

amikor megbántottak, leszóltak, megaláztak, szégyenbe hoztak…

Megtörtént, kísért az emlék még most is – de hát látjuk, az élet azóta is megy tovább.

Telnek-múlnak a napok, hetek, hónapok és évek; nem hivatkozhatunk állandóan

a múltra.

 

Nem tudjuk visszacsinálni. És ha siránkozunk rajta, akkor fog változni valami? Nem, semmi!

Legalábbis érdemben nem. Az egészségünk viszont rámehet lelkileg-szellemileg-fizikailag.

A megbocsátani nem tudó emberben ugyanolyan folyamatok zajlanak, mint az állandó

stresszben élőben, hiszen egyik sem kezeli a helyzetet.

 

Mit jelent a megbocsátás? Amikor már nincsenek érzelmek. Nem érzünk dühöt, haragot sem

az elkövető, sem a szituáció iránt. Amikor már nem fáj, amit tettek velünk.

Miért jó, ha megbocsátunk? Hogy ne cipeljük egy életen át ezt a lelki terhet. Amúgy is vannak

kisebb-nagyobb problémáink, miért tetézzük még a régi sérelmekkel?

Ne legyünk a saját magunk ellensége. Számoljon el a lelkiismeretével az, aki a másikat taccsra

vágta! Ja, hogy nála nem szólal meg az a bizonyos belső hang? Nem baj, az élettől mindenki

azt kapja, amit megérdemel. Ez már nem a mi dolgunk.

 

Nem kell nekünk szeretni azt, aki megbántott minket. Magunkat és az életünket szeressük

annyira, hogy a kínzó emlékeket elengedjük, hogy ne mérgezzék tovább napjainkat, és minket.

 

Adjunk helyet az új élményeknek!

A fájdalmat beszéljük ki, tomboljuk ki, írjuk ki magunkból. Foglalkozzunk vele,

sajnáljuk magunkat nyugodtan – ez is kell a feldolgozáshoz. Tegyük fel a kérdéseket

magunkban, magunknak, vagy akiben megbízunk, esetleg pont annak, akiről szól a történet:

Miért?…Miért tette(d) ezt?

Aztán tudatosan távolodjunk el a történtektől.

Koncentráljunk inkább a „hogyan” és a „mit” kérdésekre.

Mit tanultam az esetből, és mit csináljak legközelebb másképp, hasonló szituációban?

Hogy oldjam meg?

 

Tegyük ezt meg önmagunkért. Azért, hogy a lebilincselt energiáktól megszabaduljunk.

Hogy ne legyen bennünk fájdalom, se testileg, se lelkileg. Hogy őszinte legyen a mosolyunk.