MINDIG ( VAN ) VALAKI…

2014 november 3. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

„Mindig van valaki melletted, soha nem vagy egyedül…” – ááá, a hideg kiráz már

az ilyen sablonszövegektől! Még hogy nem vagyok egyedül: nincs párom, tehát

egyedülálló vagyok, itt kezdődik az egész! A családom messze van, és különben

is csak formaságokról szoktunk beszélgetni. A barátnőm igencsak profitorientált

kisasszony lett, neki csak a karrier számít. A szomszédom egy bunkó, senki nem

érdekli saját magán kívül. A munkatársaim… van, aki kedves, de tartózkodó,

aztán van a kétszínű banda, meg a 2-3 fős klikkek, akik elvannak a kis világukban.

Az edzőterembe mindenki a saját testével és méreteivel van elfoglalva. Még a boltos

nénivel sem tudok egy jóízűt beszélgetni, mert ő meg mindent csak pénzben mér.

A benzinkutas meg állandóan a dekoltázsomat lesi.

– A postás, a hentes és a pék? Velük mi van?  Van egyáltalán valaki, akivel jól kijössz?

– Tulajdonképpen mindenkivel jóban vagyok, kedves vagyok! De nincs

senki, aki olyan igazi lehetne… érted?

– Mindenkivel bajod van?

– Igen, mindenkibe van valami, ami idegesít, zavar. Amivel nem értek egyet. Olyan

furák az emberek.

– Magaddal mi a bajod?

– Magammal? Hát… én jól vagyok! Csak az zavar, hogy mindenkinek meglátom

a hibáját.

– De te jól vagy, és jó vagy… tulajdonképpen. A saját hibáidat mikor szoktad

keresni? Azelőtt, vagy azután, hogy a másokét forszírozod?

– De..khm…én…más…szóval…én…nem…

– Szerinted rólad mit gondolnak mások?

– …ööö…én…

– Ahogy te meglátod másban a negatívat, ugyanúgy ők is meglátják benned.

Ugyanolyan emberek vagyunk mind, csak más a körítés és a tálalás – hogy miért

lettünk olyanok, amilyenek, miért viselkedünk úgy, ahogy. Lehet, hogy ők – a boltos,

a barátnő, a kollegák – így érzik jól magukat. Vagy lehet, hogy ők is éppen azon keseregnek,

a vevőjük, a barátnőjük, a munkatársuk „milyen izé, és olyan fura”. Esetleg ők is

keresik a helyüket, az érvényesülésüket a nagyvilágban. Tudod, ami megadja a

nyugalmukat, a biztonságukat. Te is ezt keresed, nem?

– Igen.

– Akkor magaddal miért nem vagy jóban? Szerethetnéd önmagad… hogy mindig legyen

valaki… valaki, akinek de jó, hogy van családja, ahol nemcsak rossz dolgok történnek.

Valaki, aki felállít magának „A” és „B”- tervet és tudatosan tesz a holnapjáért. Valaki, aki átvisz

egy tálca süteményt a szomszédjának, mert az most veszítette el az édesanyját, és mély

gyászban van, azért nem kommunikatív mostanában. Valaki, aki számolgatja a pénzét,

mert hiába, pénzből élünk, azon tudjuk megvenni a napi betevőt. Valaki, aki nézegeti

magát a tükörben, hogy milyen szép és formás lett – kívülről mindenképp.

És belülről? Mit mutat a tükörkép?

Nem baj, ha néha meg vagy zavarodva, de tudd, hogy mindig van valaki…

mindig van valaki: Te.

Te mindig ott vagy magadnak. Soha nem vagy egyedül. Saját magad legyél a

jóbarátod… Te magad – akiben megbízhatsz, akire számíthatsz, akivel a legőszintébben

beszélgethetsz, akit szerethetsz. És így elfogadhatsz másokat.

ALÁZAT – A MEGÉRTÉSHEZ

2014 október 29. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Alázat. Sok ember szerint negatív töltetű szó. Összetévesztik a megalázkodással, vagy

az egojuk nem engedi, hogy jó értelemben is gondoljanak rá. Az alázat nemcsak azt

jelenti, hogy az akaratomat, vágyamat alárendelem valaki más akaratának, hanem

jelenti a tisztelet, a méltóság becsben tartását.

 

Vannak esetek, amikor jobban járunk, ha engedünk másnak és hallgatunk… Az alázat segít

az egyik legfőbb „ellenségünk”, az ego legyőzésében, emberi mivoltunk

lemeztelenítésében. Ez hozzásegít ahhoz, hogy tisztábban lássuk lelkünket.

 

Előfordulhat, hogy az alázat tanúsítása során kapjuk meg az embereket érintő válaszokat,

döbbenünk rá tetteik mozgatórugóira, értjük meg érzéseiket.

Valamennyi ember felé azért is „kell” alázattal lenni, mert mindenkitől tanulhatunk valamit.

Ahhoz, hogy például ne rosszindulatként fogjuk fel a kritikákat, ennek tudatában kell lennünk.

Ezáltal nemcsak a másokkal való kapcsoltatunk lesz zökkenőmentesebb, de az önmagunkhoz

való viszonyunk is. Ezzel könnyíthetünk a látni vélt sérelmeinken. A cél pedig pont az, hogy

ne rabszolgaként vagy nyűgként éljük meg földi létezésünket, hanem legyünk boldogok –

a jóból tanuljunk, ne a szenvedések által! Mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van – bár

lehet nem szeretni, nem kedvelni, de lehet elfogadni.

 

Az alázat hozzásegít a fegyelemhez és a józan gondolkodáshoz. Ez szükséges például

ahhoz, hogy az ember ne csak végezze, hanem jól végezze a munkáját. Vannak hivatások,

amelyek sokkal többet jelentenek munkánál.  Ahol emberek sorsát veszik kézbe. A kliens,

a páciens, az ügyfél, a partner keres egy terepautát, egy tanácsadót, egy mentort stb. akitől

segítséget kér, és valami jót vár el a találkozástól, a kezeléstől.  A hozzájuk fordulók számára

ők a vigasz, a mentsvár, az iránytű – és nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba terelgetik

őket.

 

Az alázat, ha valóban gyakoroljuk, segít az elmélyülésben, az elmélkedésben. Tudjuk arra

fordítani a figyelmünket, ami valójában fontos – ezt a lelkünk tudja leginkább. Dolgozzunk

a fejlődés érdekében.

 

Az alázat formál. Rábír arra, hogy mi is tegyünk valamit az ügy érdekében. Ne csak át-

passzoljuk a sorsnak a feladatot. Ne keseregjünk a bajokon, hanem keressünk megoldást!

Az alázat megértést, szabadságot és lelki nagyságot ad.

 

 

 

 

HELYZETKEZELÉS

2011 február 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

Egy nap alatt olyan sok minden történik velünk. Még akkor is, ha ki sem mozdulunk a

házból, és nem találkozunk, nem beszélgetünk senkivel. Gondolataink, érzelmeink

visznek minket – olykor előre, máskor hátra. Na igen, az utóbbi a rosszabbik

– mondhatnánk – de nem feltétlenül. Nincs olyan ember, aki mindent tökéletesen old

meg. Akkor már nem is ember lenne.

 

Sokszor feltesszük magunknak, vagy a legfőbb bizalmasunknak a kérdést: mit tehettem

volna? Mit mondjak, hogy mondjam meg a véleményemet, hogyan oldjam ezt meg? És

ezen van a hangsúly: akarjuk megoldani a helyzeteket. Inkább legyen tíz kínos percünk,

amikor előhozakodunk a témával és esélyt adunk a helyzet tisztázására, mint tíz kellemetlen

évünk – amiért nem szóltunk, hogy nekünk valami nem tetszik. Aztán szenvedhetünk miatta

életünk végéig.

A hibák korrigálása viszont éppen az a kellemetlen, fárasztó, döcögős szituáció, amely csiszolja

jellemünket. Az életkorok sajátosságaiból adódóan egyébként is változunk, kívülről – belülről

egyaránt, de a lényeg, hogy ez a változás pozitív legyen. Magunk és környezetünk számára is.

Mivel nem vagyunk egyformák, ez olykor vitatéma lehet másokkal, de felesleges, hogy kibékít-

hetetlen ellentétek legyenek.

Több igazság létezik: ahányan vagyunk, annyiféleképpen látunk egy adott helyzetet – a maga

szemszögéből mindenkinek igaza van. Hallgassuk meg a véleményeket, gondolkodjunk el rajta,

és ha úgy látjuk, merjünk változtatni elgondolásunkon. Mert ahogy szokták mondani: “A bölcs

megváltoztatja a véleményét, az ostoba soha.”

 

Annak semmi értelme nincs, hogy konokságból, büszkeségből, “csak azért se” engedjünk a

másiknak, ha tudjuk, hogy neki van igaza. A nyakasság, a bosszú ilyenkor minket emészt fel

belülről, mint azt, akivel szemben ezt elkövetjük. Neki ez fáj, és ennek a rossz érzésnek a

gyógyírje nálunk van: egy őszinte bocsánatkéréssel például már hatalmasat léptünk előre

önmagunk formálásában és kapcsolatunk ápolásában.

Ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, aztán elintézzük egy bűnbánó arckifejezéssel,

pityergéssel vagy egy halk sajnálommal. Inkább helyzetkezeljünk úgy, hogy egyre kevesebb-

szer kelljen bocsánatot kérni.

Tudjunk viselkedni: a megfelelő időben, a megfelelő embernek mondjuk el véleményünket.

Fontos kérdés a hogyan: tudnunk kell, vagy rá kell éreznünk arra, kivel hogy lehet beszélni.

Először próbáljuk megbeszélni a helyzetet: ki miért mondta azt, amit; miért és mit érez.  Ha

nem megy, nem muszáj meggyőzni egymást, kinek van igaza; de legalább fogadjuk el, tartsuk

tiszteletbe, hogy ugyanazon helyzet mást és mást jelenthet mindenkinek. Te azt gondolod, én

meg ezt – ennyi! Ha komolyabb, bonyolultabb a helyzet, kedvesen, de határozottan mondjuk el

véleményünket egy-két mondattal. Ha nem elég, vegyünk vissza a kedvességből, de marad-

junk meg a jó ízlés határánál.

 

Tiszteljük és szeressünk önmagunkat olyannyira, hogy ne legyünk senki rongybabája – kihasz-

nálni csak azt lehet, aki hagyja. Ilyenkor bizony választanunk kell: kínos pillanatokat okozunk,

megsértjük a másikat azzal, hogy végre egyszer nemet mondunk neki – de ezzel legalább a

sarkunkra állunk és nem engedjük magunkat megalázni vagy éppen hülyének nézni. Így

nekünk nincs min bosszankodni.

Tépelődjön, és gondolkodjon el magán az, akinek sorra valós kudarcai vannak, mert nem

megfelelő a helyzetkezelése. Annyit viszont segítsünk neki, hogy a változás mely irányába

tegyen lépéseket.

Mert a gondolataink, érzelmeink visznek minket – de nem mindegy, hogy előre vagy hátra.

 

KI NEVEL KIT?

2010 november 27. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Úgy tartjuk, hogy az évek folyamán egyre tapasztaltabbak, érettebbek és bölcsebbek

leszünk. De biztos ez? Felnőttként mindig okosabban cselekszünk, mint ahogy egy

gyerek tenné? Sokan talán most legyintenek. Mit tud egy kicsike az életről?

Ugyanakkor viszont azt is elismerjük, hogy gyermekként önfeledtebbek és őszintébbek

lehettünk. Akkor még mindig a játék volt a fontos, az, hogy jól érezzük magunkat. Akkor

ez volt a dolgunk. Közben kíváncsian fedeztük fel a világot: bátrak voltunk, merészek,

lelkesek és erősek – hittük, hogy minden lehetséges, amit szeretnénk.  Nem sokat

törődtünk az élet szabályaival, a protokollal, és a korlátokkal. Aztán megneveltek

minket. Sok mindent megtanultunk az élet törvényszerűségeiről, az emberi játszmákról,

és a felnőttkori egoról.

 

Látok egy kislányt magam előtt. Vagány, vállalkozó kedvű, hisz önmagában, hogy bármit

elérhet, bármi megtörténhet, nincs lehetetlen. Nem másokon átgázolva, hanem egyéb más

lehetőségeket megragadva, vagy újabbakat teremtve. Nézem ezt a kislányt, aki nem érti, a

felnőttek miért állítanak fel olyan korlátokat, aminek igazából semmi értelme nincs. Aki

fájlalja, hogy az ő véleményét, kérését nem veszik figyelembe, mert gyerek. Közben a felnőttek

túlbonyolítják azt, ami olyan egyszerű.

 

Jönnek az emlékképek: szoknyát kell húznia egy alkalomra, aminek kényelmetlen az anyaga.

Nem érti, miért az a fontos, hogy csinos legyen, miért nem az, hogy ő jól érezze magát? Ezt

azóta sem érti a nőkben…

Az oviban már két feladatlapot is kitöltött, míg a többiek még az elsőt sem fejezték be. Közben

ő nem játszhat mással, várnia kell – akkor megfogadja, nem akar másoknál jobb, gyorsabb

lenni. És ez a fogadalom az élete során sokszor visszaveti tetteiben….

Jött a Mikulás a színházba. Az kap szaloncukrot, aki mond egy verset. Senki nem jelentkezik,

ő megtöri a csendet. Majd még hárman jelentkeznek, aztán megint senki. Ő kimegy szerepelni

másodszorra is. Utána nincsenek többen, ezért ő harmadszorra is kimenne, szavalna. Menne,

de rászólnak: hagyjon másokat is érvényesülni. Ő hangosan elkiáltja magát:  – “Gyerekek, akar

még valaki szerepelni?” – Nem, senki. A télapónak még sok szaloncukra van, ő pedig még

számtalan verset tud – mégis, a felnőttek azt mondják, elég. Elégedjen meg ennyivel. Azóta

nem mer semmiből sokat kérni, és lelkiismeret furdalása van, ha valakitől csak úgy kap

valamit.

 

A kislány hiába adott hangot igazságérzetének, leintették, mert ő csak egy gyerek.

A véleményéért viszont mindig kiállt, vállalta önmagát, éppen azért a kérdés miatt, hogy miért

ne tehetné?

Miért ne tehetné? És miért nem teszi sok felnőtt? Van olyan, amikor kérdezik, akkor

sem válaszol, mert nem mer. Ami viszont egy négyévesnél aranyos, vagy bocsánatos, az egy

felnőttnél vicces vagy szánalmas is lehet.

Másvalaki inkább hazudik. Megint más valaki mindig azt mondja, amit a többiek hallani

akarnak. Utána pedig győzi kimagyarázni magát. Néhány embernek az a fontos, hogy mit

gondolnak róluk mások, és ez a kép nehogy már csúnya legyen. De ilyenkor vajon a tükör-

képük milyen abban a varázstükörben, amelyben minden tettünk, a szavaink és szokásaink

lenyomata is ott van az arcképünk mellett?

 

A felnőttek irányítják, terelgetik a gyerekeket. De miért ne lehetne ez kölcsönös? Nyilván nem

véletlenül olvashatjuk egyre több helyen, hogy a szülők nagy tanítómesterei a gyerekek. Ha

félretesszük felsőbbrendűségi érzésünket, akkor biztos mindenki tud mondani az életéből olyan

helyzeteket, amikor erre van példa. A gyerekeknek nyilván nincs akkora élettapasztalatuk, mint

nekünk, de bennük megvan az az eredendő tisztaság, amit úgy szeretünk és irigylünk

bennünk. Ha pedig ez tetszik nekünk, tegyük meg, hogy hallgatunk rá – hiszen ahogy mi sem

akarunk rosszat nekik, úgy ők is azt akarják, hogy mi boldogok legyünk. És ők még azok…

 

 

GONDOLKODJUNK! DE HOGYAN?

2010 augusztus 6. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Egy biztos: a múlt – szokták mondani – amin már túlvagyunk, ami már elmúlt. De az

meghatározza a jelenünket, az pedig a jövőnket. Ezért nem mindegy, hogy miről mit

gondolunk és hogyan állunk egyes kérdésekhez. És számításba kell vennünk azt is,

hogy az adott események nemcsak rólunk szólnak. Mindig többszereplős a játszma.

 

Ezért lényeges, hogy elemezzük a múltat. Persze nem azt mondom, hogy húzzuk el

évekig, rágódjunk rajta, bár az idő olykor segít abban, hogy jobban átlássuk,

meglássunk olyan dolgokat, melyeket az érzelmek tüzében nem vettünk észre.

Ezért érdemes alaposan kivesézni a történetet mások szemszögéből is. Mert ugye hallottuk

már eleget: ami neked jó, nem biztos, hogy másnak is jó. És nem elég az  „én azt gondol-

tam, hogy te azt gondoltat” kezdetű mondat.

 

Beszélgetni kell, kibeszélni, hallgatni, átgondolni, megérteni és elfogadni. Ez egy folyamat,

napok, sokszor hónapok eredménye.

Ha rögtön feltesszük magunknak a kérdést: miért történhetett ez? Mit gondolok erről, mit érzek

ezzel kapcsolatosan? Akkor itt ennél még ne álljunk meg. Hiszen nem egyszereplős a történet.

 

Mi van a többiekkel? Igen, velük kapcsolatban is feltehetjük a kérdést, de ne magunkban,

hanem szemtől szembe: mi minden késztette cselekedeteikre vagy az adott szavak ki-

mondására?

Azt hiszem sokszor meglepődnénk a válaszon. Viszont pont ez, a másik ember lelkével való

törődés adja meg ha nem is a mély, de őszinte kapcsolatok alapját, és ezzel együtt azt is, hogy

a másik emberben megismerhessük önmagunkat.

Élj a mának, de légy következetes!