ROHANÁS…

2015 január 30. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Nem tudsz szólni már, csak dermedten állsz…

 

Zakatol az agy, a tested majd megfagy,

szóra nyitnád a szád, de a hangod megtréfál.

A torkodban gombóc, és rögtön arra gondolsz:

futni, menekülni, innen messzire elkerülni.

 

A hirtelen jött ötlet jót tett, rohansz az utcán,

a fejed kába és a sírás mint a láva tör fel…

Nincs gondolat, csak a fájdalom fojtogat,

szaladni kell…

Körülötted minden homályos,

és igazán az sem világos,

mi van most veled?!

Csak nyeled a könnyeid, és várod, hogy kitisztít,

hogy végre tudatosan is lélegezz.

 

Aztán egyszercsak a láb nem bírja tovább!

Ziháltan megtorpansz, térdre rogyva a földre huppansz.

Fejed a fáradtságtól lehanyatlik, aztán tekinted az égre emeld

és csak egy kérdés van benned: miért tette ezt veled?

Ismét szóra nyitnád a szád, de nincs erőd már

ahhoz, hogy vitatkozz.

Egy sóhajtással felismered,

hogy ez sem hoz megoldást.

 

Kuporogsz a földön, az agyad most egy börtön.

Úgy érzed, elakadtál, nincs tovább!!!

Mi mást tehetnél aztán?

Elered az eső, a cseppek ütemesen hullnak alá,

de te nem fázol, sőt, hidegségük kijózanítóan hatnak rád.

 

Újra felemeled a fejed, hogy az éggel farkasszemet

nézz, és inkább csak nevetsz…

Esőben a sírás nem egy látható dolog,

és mit tehetsz akkor, ha utolért a sorsod?

Meg nem történté tenni nem tudod már,

de egy valamit tehetsz: válaszolsz rá!

 

Egy hirtelen mozdulattal felállsz,

nagyot szívsz a friss levegőből,

s tudattalan felvértezed magad.

Mint aki lelki terhét itt letette,

úgy futsz vissza, energiával telve.

És bár zakatol az agy, nyugodni nem hagy,

de tested már nem fagy

– melegít a szív és az érzés: bármilyen nagy a kísértés,

hogy feladd, te nem teszed, mert tudod,

hogy a megoldás is te vagy…

 

 

JÖVŐTERVEZÉS

2015 január 4. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Amikor hajt a vágy, hogy valamit megtegyél, magadért, a jövődért…

 

Amikor a lelkesedés a zsigereidet hatja át, és örömmámor úszik át

az egész lényeden: mert itt a lehetőség, tegyed, amit tenned kell..

Amiért éveket vártál és éjjeleket áldoztál…

Amit mindig is magadnak éreztél, de még nem volt a tiéd,

mert kiforratlan volt az egész…

Most itt van egy alkalom, a tudás hatalom – ezzel mindenki egyetért,

mégis van, aki inkább lebeszél… vagy a hátad mögött kibeszél.

Mit tegyél? Hallgass a „reálisan látókra”: minek változtatni, jó volt eddig is!

Tudod, hol a helyed, mi a feladatod – a szádat befoghatod.  Ne kavard meg

az állóvizet, mert nem tudhatod, hogy mi lesz.

Veszélyes a változás, nehogy feleslegesen áldozz rá!

Ez így mind igaz!  De a mostani állóvíz is úgy lett, hogy hoztál egy döntést,

és úgy lett. Talán akkor is voltak ellenszurkolók és drukkerek, akik a helyzetedet

nem könnyítették meg. Három napig csámcsogtak az ügyeden, ma meg már

megy minden tovább a mókuskerékben.

Elcsitíthatod magadban az érzéseidet, megfelelhetsz, ha akarsz a környezetednek.

Ám a vágyak kívánságok maradnak, és mindig benned lappanganak.

Alkalomadtán elő fognak jönni, nem lehet tőlük pihenni.

Elcsitítani őket és bólogatni a népnek ugyanannyi energia,

mintha kiállnál magadért és nem hatna rád a vita.

Szabad neked tenned magadért!

Ha megvan az úti cél, az erő legyen veled, hogy megvalósítsd a saját tervedet!

 

 

LEHETŐSÉG

2014 november 5. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Őrangyalom, kérlek fogdd a kezem, segíts nekem, hogy életemet jól

vezessem!

 

Mi tévő legyek, ha a szokás szintjén megreked a gondolatom, de nem

akarom, hogy megint az legyen, ami tegnap volt és nem kedvez nekem.

 

Figyelj csak, újítás kellene, hogy az ember végre megtegye,

amit neki a lelke mesélget szüntelen, s bár büntelen a hallgatás, de

megéri-e a változás, ha nagy köröket kell tenni, és mások nem győznek

csodálkozni: Mi lett vele, elment az esze, hogy ezt megtegye, hogy merte?

Na és akkor mi van, kinek az élete?

 

Rólam kell, hogy szóljon, én vagyok benne, véleményed az lehet

meghallgatom, s abba a fiókba rakom, ahova akarom…

Lehet, hogy segítesz, vagy tévútra terelgetsz,

mindenesetre a döntések sorozata megedz!

Belső kincseim, igényeim még az enyémek-e, vagy felülírva ezeket,

napjaimat más értékek szerint rendezzem be?

Számomra ez a legfőbb kérdés, aztán mehet a tesztelés!

 

Nincs elbukás, mert a zuhanás is tanulás,

aztán hogy talpra állj, arra is van lehetőség ám.

Mindig van választás: teszed, vagy nem teszed;

mész és csinálod, vagy csak várod, hogy történjen változás?!

De ez csak passzivitás – bár lehet, hogy ez a megoldás.

Vigasz az igaz: bármi történjék, azt utólag megértsd,

jó volt, hogy kellett, hogy most az utadon legyél!

 

MINDIG ( VAN ) VALAKI…

2014 november 3. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

„Mindig van valaki melletted, soha nem vagy egyedül…” – ááá, a hideg kiráz már

az ilyen sablonszövegektől! Még hogy nem vagyok egyedül: nincs párom, tehát

egyedülálló vagyok, itt kezdődik az egész! A családom messze van, és különben

is csak formaságokról szoktunk beszélgetni. A barátnőm igencsak profitorientált

kisasszony lett, neki csak a karrier számít. A szomszédom egy bunkó, senki nem

érdekli saját magán kívül. A munkatársaim… van, aki kedves, de tartózkodó,

aztán van a kétszínű banda, meg a 2-3 fős klikkek, akik elvannak a kis világukban.

Az edzőterembe mindenki a saját testével és méreteivel van elfoglalva. Még a boltos

nénivel sem tudok egy jóízűt beszélgetni, mert ő meg mindent csak pénzben mér.

A benzinkutas meg állandóan a dekoltázsomat lesi.

– A postás, a hentes és a pék? Velük mi van?  Van egyáltalán valaki, akivel jól kijössz?

– Tulajdonképpen mindenkivel jóban vagyok, kedves vagyok! De nincs

senki, aki olyan igazi lehetne… érted?

– Mindenkivel bajod van?

– Igen, mindenkibe van valami, ami idegesít, zavar. Amivel nem értek egyet. Olyan

furák az emberek.

– Magaddal mi a bajod?

– Magammal? Hát… én jól vagyok! Csak az zavar, hogy mindenkinek meglátom

a hibáját.

– De te jól vagy, és jó vagy… tulajdonképpen. A saját hibáidat mikor szoktad

keresni? Azelőtt, vagy azután, hogy a másokét forszírozod?

– De..khm…én…más…szóval…én…nem…

– Szerinted rólad mit gondolnak mások?

– …ööö…én…

– Ahogy te meglátod másban a negatívat, ugyanúgy ők is meglátják benned.

Ugyanolyan emberek vagyunk mind, csak más a körítés és a tálalás – hogy miért

lettünk olyanok, amilyenek, miért viselkedünk úgy, ahogy. Lehet, hogy ők – a boltos,

a barátnő, a kollegák – így érzik jól magukat. Vagy lehet, hogy ők is éppen azon keseregnek,

a vevőjük, a barátnőjük, a munkatársuk „milyen izé, és olyan fura”. Esetleg ők is

keresik a helyüket, az érvényesülésüket a nagyvilágban. Tudod, ami megadja a

nyugalmukat, a biztonságukat. Te is ezt keresed, nem?

– Igen.

– Akkor magaddal miért nem vagy jóban? Szerethetnéd önmagad… hogy mindig legyen

valaki… valaki, akinek de jó, hogy van családja, ahol nemcsak rossz dolgok történnek.

Valaki, aki felállít magának „A” és „B”- tervet és tudatosan tesz a holnapjáért. Valaki, aki átvisz

egy tálca süteményt a szomszédjának, mert az most veszítette el az édesanyját, és mély

gyászban van, azért nem kommunikatív mostanában. Valaki, aki számolgatja a pénzét,

mert hiába, pénzből élünk, azon tudjuk megvenni a napi betevőt. Valaki, aki nézegeti

magát a tükörben, hogy milyen szép és formás lett – kívülről mindenképp.

És belülről? Mit mutat a tükörkép?

Nem baj, ha néha meg vagy zavarodva, de tudd, hogy mindig van valaki…

mindig van valaki: Te.

Te mindig ott vagy magadnak. Soha nem vagy egyedül. Saját magad legyél a

jóbarátod… Te magad – akiben megbízhatsz, akire számíthatsz, akivel a legőszintébben

beszélgethetsz, akit szerethetsz. És így elfogadhatsz másokat.

ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI

2014 október 24. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Annyiféle ember van a világon, és mi magunk is annyiféleképpen viselkedünk életünk

más-más színterein, egyes szerepeinkben: lehetünk pl. odaadó feleség, ugyanakkor

szigorú szülő, elégedetlen munkatárs, de segítőkész barát.

Mindenkinek megvannak az alapvető jellemvonásai, de ettől még nem minden helyzetet

kezelünk ugyanúgy. Éppen ezért másként ítélhetnek meg bennünket az emberek

attól függően, hogy mikor, mire, hogy reagálunk. Megesik, hogy nem érdekel, mit

gondolnak rólunk mások, és adott esetekben ne is ez motiváljon. A saját életünket mi

magunk éljük, ne úgy, ahogy a szűkebb-tágabb környezetünk elvárja tőlünk.

 

Ahogy mondani szokták, „minden csoda 3 napig tart”, aztán majd lenyugszanak a kedélyek.

Ehhez viszont olykor fel kell vállalni az estleges konfliktusokat, hogy ne bábuként, hanem

lelkileg független emberként éljünk.

 

Ehhez kell a rendszeres önkontroll is. Érdemes időként felülvizsgálni önmagunkat, hogy miként,

merre fejlődjünk, mert a csípőből jövő szokásaink már nem illenek hozzánk; mert a berögzült

nézőpontjaink már nem állják meg a helyüket.

Azt senki nem kívánhatja tőlünk, hogy egyik napról a másikra megújuljunk – a változás,

változtatás egy folyamat. Bátran gyakoroljuk a kis lépések művészetét!

Az esetenkénti megbotlás nem ok arra, hogy visszatáncoljunk! Gondoljunk csak arra, hogy

akkor most senki sem tudna járni!

 

Egy mosolygósabb, kedvesebb, türelmesebb emberhez inkább vonzódunk, mint olyanhoz,

akinek az arcán az élet összes fájdalma ott ül.

A jó társas kapcsolatok, a kellemes beszélgetések pedig örömet, egyfajta elégedettséget adnak

a mindennapok kiszínezéséhez. Szép szín a szürke, de hosszú távon unalmas…

ÉLETÜNK A HALÁLUNK ELŐTT

2011 március 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

Van-e élet a halál után? – olvashatjuk e kérdést könyvcímként, újságok hasábjain, vagy

tesszük fel félig viccesen, félig komolyan önmagunknak, barátainknak. Aztán

indulnak az ötletelések, sztorizgatások. Érdekes téma, lehet róla hosszasan beszélgetni.

 

Élet és halál – alfa és omega – létünk két állomása. Egy kisgyermek születése leginkább

örömteli esemény – de valakinek fájdalom, szomorúság. Egy haláleset általában nagy csapás

– de valakinek megváltás, felszabadulás. Ami a kettő között van, az senkinek sem mindegy,

hogy milyen tartalommal telik. Milyen az életünk? Milyen a létünk a halál előtt? …

 

Sokszor a jövőt latolgatjuk, ábrándozunk, tervezgetünk, vagy éppenséggel félünk,

bizonytalanok vagyunk. Ma már az írott és elektronikus sajtó és média nagy teret ad a

jósoknak és jövőbelátó módszereiknek. Nincs ezzel baj, ha tényleg segítenek az embereknek,

és a kérdező a helyén kezeli a válaszokat.

Sok mindent azonban mi is kikövetkeztethetünk jelenlegi életünkből. Nem hiába mondják:

Jelened határozza meg a jövődet. Vagyis nemcsak a jövő után kell kutakodni, hanem

ugyanolyan érdemes a jelen események mélyére nézni.

Sokan akkor döbbenek rá, milyen emberek és milyen életet élnek valójában, amikor valami

nagy tragédia történik: súlyos baleset, betegség vagy egy hozzátartozó halála. A nagy csapás

felhívja a figyelmünket arra, hogy valami véget ért. Egy korszak lezárult, és kezdeti veszi

életünk egy újabb fejezete. Ilyenkor azon igyekszünk, hogy ez az új fejezet sokkal szebb

legyen, mint amilyen az előző volt. Esetleg töltődjön meg olyan új tartalommal, mely egyfajta

biztonságot és nyugodtságot jelent számunkra a fájdalom mellett is.

 

De miért várjuk meg, hogy idáig eljussunk? Miért kell megvárnunk a hatalmas arcul csapást

ahhoz, hogy változtassunk életünkön, önmagunkon, mert a régi sémák már nem

működhetnek?

Életünkben bármikor megálljt parancsolhatunk saját magunknak, hogy elkészítsük a

számvetést. Ehhez nem kell megvárni az új esztendőt, születésnapot vagy bármilyen más

napot. Minden egyes perc egy esély a változtatásra.

A tragédia sem várat magára, nem tudunk választani abban, hogy mikor történjen meg.

Mi van, ha már holnap beköszönt a balszerencse? Nem mondhatjuk, hogy várj amíg

elintézek egy-két ügyet, én még nem készültem fel az utána lévő új életemre.

 

Ha érezzük, hogy megértünk a változásra, új életet szeretnénk, akkor nyugodtan fogjunk

hozzá a leltározáshoz: ne csak a tárgyi, anyagi javakban, hanem szellemi, lelki vetületű

dolgainkban is. Lehet, hogy elég csak egy megkövesedett eszmefuttatástól, vagy egy-két

rossz tulajdonságunktól, szokásunktól megszabadulni ahhoz, hogy egy új minőségi

életet éljünk.

Változz, és a világ veled változik – hogy amikor halálunkkor visszanézzünk életünket,

elégedettek lehessünk; és elmondhassuk azt, hogy igen, volt életem a halálom előtt.

Voltak hullámvölgyek, de amikor a hullámvasút tetején voltam, az kárpótolt a rossz

napokért.

HELYZETKEZELÉS

2011 február 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

Egy nap alatt olyan sok minden történik velünk. Még akkor is, ha ki sem mozdulunk a

házból, és nem találkozunk, nem beszélgetünk senkivel. Gondolataink, érzelmeink

visznek minket – olykor előre, máskor hátra. Na igen, az utóbbi a rosszabbik

– mondhatnánk – de nem feltétlenül. Nincs olyan ember, aki mindent tökéletesen old

meg. Akkor már nem is ember lenne.

 

Sokszor feltesszük magunknak, vagy a legfőbb bizalmasunknak a kérdést: mit tehettem

volna? Mit mondjak, hogy mondjam meg a véleményemet, hogyan oldjam ezt meg? És

ezen van a hangsúly: akarjuk megoldani a helyzeteket. Inkább legyen tíz kínos percünk,

amikor előhozakodunk a témával és esélyt adunk a helyzet tisztázására, mint tíz kellemetlen

évünk – amiért nem szóltunk, hogy nekünk valami nem tetszik. Aztán szenvedhetünk miatta

életünk végéig.

A hibák korrigálása viszont éppen az a kellemetlen, fárasztó, döcögős szituáció, amely csiszolja

jellemünket. Az életkorok sajátosságaiból adódóan egyébként is változunk, kívülről – belülről

egyaránt, de a lényeg, hogy ez a változás pozitív legyen. Magunk és környezetünk számára is.

Mivel nem vagyunk egyformák, ez olykor vitatéma lehet másokkal, de felesleges, hogy kibékít-

hetetlen ellentétek legyenek.

Több igazság létezik: ahányan vagyunk, annyiféleképpen látunk egy adott helyzetet – a maga

szemszögéből mindenkinek igaza van. Hallgassuk meg a véleményeket, gondolkodjunk el rajta,

és ha úgy látjuk, merjünk változtatni elgondolásunkon. Mert ahogy szokták mondani: “A bölcs

megváltoztatja a véleményét, az ostoba soha.”

 

Annak semmi értelme nincs, hogy konokságból, büszkeségből, “csak azért se” engedjünk a

másiknak, ha tudjuk, hogy neki van igaza. A nyakasság, a bosszú ilyenkor minket emészt fel

belülről, mint azt, akivel szemben ezt elkövetjük. Neki ez fáj, és ennek a rossz érzésnek a

gyógyírje nálunk van: egy őszinte bocsánatkéréssel például már hatalmasat léptünk előre

önmagunk formálásában és kapcsolatunk ápolásában.

Ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, aztán elintézzük egy bűnbánó arckifejezéssel,

pityergéssel vagy egy halk sajnálommal. Inkább helyzetkezeljünk úgy, hogy egyre kevesebb-

szer kelljen bocsánatot kérni.

Tudjunk viselkedni: a megfelelő időben, a megfelelő embernek mondjuk el véleményünket.

Fontos kérdés a hogyan: tudnunk kell, vagy rá kell éreznünk arra, kivel hogy lehet beszélni.

Először próbáljuk megbeszélni a helyzetet: ki miért mondta azt, amit; miért és mit érez.  Ha

nem megy, nem muszáj meggyőzni egymást, kinek van igaza; de legalább fogadjuk el, tartsuk

tiszteletbe, hogy ugyanazon helyzet mást és mást jelenthet mindenkinek. Te azt gondolod, én

meg ezt – ennyi! Ha komolyabb, bonyolultabb a helyzet, kedvesen, de határozottan mondjuk el

véleményünket egy-két mondattal. Ha nem elég, vegyünk vissza a kedvességből, de marad-

junk meg a jó ízlés határánál.

 

Tiszteljük és szeressünk önmagunkat olyannyira, hogy ne legyünk senki rongybabája – kihasz-

nálni csak azt lehet, aki hagyja. Ilyenkor bizony választanunk kell: kínos pillanatokat okozunk,

megsértjük a másikat azzal, hogy végre egyszer nemet mondunk neki – de ezzel legalább a

sarkunkra állunk és nem engedjük magunkat megalázni vagy éppen hülyének nézni. Így

nekünk nincs min bosszankodni.

Tépelődjön, és gondolkodjon el magán az, akinek sorra valós kudarcai vannak, mert nem

megfelelő a helyzetkezelése. Annyit viszont segítsünk neki, hogy a változás mely irányába

tegyen lépéseket.

Mert a gondolataink, érzelmeink visznek minket – de nem mindegy, hogy előre vagy hátra.

 

VÁLTOZTASSUNK A VÁLTOZÁSHOZ!

2011 január 2. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Amikor fáradtak, hisztisek, kimerültek vagyunk és csapkodnak a fejünk

fölött a hullámok, akkor hiába mondja bárki, hiába halljuk a tévéből és olvassuk az

újságokból, hogy itt az ideje az életmód változtatásnak! Zárjuk le életünk stressz-

mentes fejezetét! Jógázzunk, meditáljunk, tornázzunk! (Megjegyzem, mindegyiket

szoktam, tehát nem ellenük szólok.)

 

Jó, de hogyan? Hogyan kezdjünk hozzá? Honnan tudjuk, hogy azt jól csináljuk? És különben is,

nem is tudunk nekiállni, mert nincs időnk. De ha egyébként meg lenne, akkor annyira

nyűgösek, fáradtak, hisztisek vagyunk, hogy most nem… nem megy… most nem tudunk

kikapcsolni… majd holnap… Ja nem, mert holnap is nagy lesz a hajtás, és ezen a héten még

tényleg sok mindent el kell intézni…majd jövő héten…talán…akkor jó lesz…azt hiszem.

Elérkezik a jövő hét. Már nagyon ki vagyunk borulva. Most elég, most már tényleg kell valami,

ami megnyugtat. Valami, ami kellemes volta miatt ad egyfajta biztonságérzetet és jóleső

rendszerességet mindennapjainkba.

Könyvesbolt. Á, ez az! Már három hónapja nézegetjük a kirakatba azt a tuti könyvet, ami majd

segít, ami majd megoldja az életünket. Juj, igen, ez egy jel, még le is van árazva! Yes! Veszek

egyet belőle a húgomnak is, neki is szüksége van rá. Úgyis lesz a születésnapja.

Buszmegálló, faliújság. Milyen plakát ez? Aha, lehet égetni a zsírt, alakot formálni, vitalizál,

segít az ellazulásban…telefonszám leír… felhív… á, ma már nem, késő van… és hétvége…

majd jövő héten…igen, majd akkor.

 

Lehet, hogy megveszük a csodamódszerekről szóló könyveket, filmeket, melyeket egyszer

végignézünk, mert olyan szép színes, és jó látni, hogy majd valamikor mi is ilyen fittek és

harmonikusak leszünk. Lehet, hogy elraktározzuk és gyűjtögetjük a mesterek és tanítók

telefonszámait is. De ezzel még semmit nem tettünk a megoldás érdekében. Maximum rövid

időre elnyomtuk a lelkiismeret-furdalásunkat, hogy már elindultunk a “segítsmagadon” úton.

De mire elég ez az egy lépés? Valljuk be, semmire.

 

Vajon miért szokott itt megállni a történet? (Tisztelet a kivételnek!) Azért, mert nemcsak a

jóhoz, de bizony a rosszhoz is képesek vagyunk ragaszkodni. Megszoktuk, és nehéz

változtatni. Főleg egyedül.

De ne stresszeljünk azért, hogy hogy is kapcsolódjunk ki. Nem kell feltétlen valami divatosat

csinálni ahhoz, hogy lecsillapodjunk, megteljünk erővel és életörömmel. Ha számunkra az is

pihentető, hogy kézbe veszünk egy jó könyvet, házimozit nézünk, számítógépes játékkal

játszunk, cseverészünk a barátnőkkel, éneklünk a rádióval együtt, esetleg táncra is perdülünk,

vagy éppen sütünk valami finomat, akkor tegyük azt.

 

Majd ha meg lesz a kellő motiváció ahhoz, hogy valami újat kipróbáljunk, akkor meg fogjuk

tenni. Valaki megvárja azt a státuszt, vagy egyszerűen úgy hozza a sors, hogy amikor már totál

kivan, akkor ismerkedik meg valamilyen irányzattal, gyógymóddal, technikával. Esetleg többel is

párhuzamosan, de leginkább választ egyet közülük, melyen érzi, hogy az az ő útja.

Mások még bírják tartani magukat, de egyszercsak jön egy ihlet, egy isteni sugallat: akármilyen

formában, legyen az egy ember, egy idézet,  egy újságcikk címe – mely megadja a végső

lökést ahhoz, hogy válasszon magának egy rendszeres kikapcsolódási tevékenységet. Ha

mégsem, akkor bátran nevezhetjük magunkat a saját ellenségünknek, ahol az önsajnálat

győzedelmeskedik a minőségi élni akarás fölött.

 

Egy biztos: ezt erőltetni nem lehet. Akkor sem, ha mi meg vagyunk győződve arról, hogy

embertársunknak pedig igencsak hasznos lenne. Mindenki a saját életéért felelős.  Aztán

van egy másik oldal is: amikor valaki már annyira túlzásba viszi a gyakorlatát annak, ami

az ő fogódzója a mindennapokba (legyen az testmozgás, életmódváltás, spiritualitás), hogy

átesik vele a ló túloldalára, és többet árt vele magának vagy a környezetének mint amennyit

használ.

Szóval nyugodt élet!?….sok mindenen múlik, de a mi hozzáállásunkon és felfogásunkon

mindenképpen.