MENNYIRE ESSEN MESSZE AZ ALMA A FÁJÁTÓL?

2011 január 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Felnőttként olykor észrevehetjük magunkon és mindennapjainkban azokat a

szokásokat, beidegződéseket, amelyeket gyermekként annyira nem szerettünk

szüleinkben – mert olyan felnőttes volt, ami a mi gyermeki világunk számára

érthetetlennek bizonyult. És most mégis, tudattalanul átvesszük tőlük a

csomagot, pedig nem kell, hogy feltétlen a miénk legyen. Éles ész és szem kell

ahhoz, hogy ezt észrevegyük. Vagy a környezetünk tükre: “most olyan vagy

mint az anyád/apád!”

 

Ilyenkor első körben megsértődünk: “ne mondd ezt, nem lehetek olyan, mert pont ezt nem

szerettem benne.” De ha lehiggadunk, és mint egy külső szemlélő végignézzük az egész

jelenetet, akkor képet kapunk arról, hogy igen, valóban sok a hasonlóság. Önkéntelenül is

belénk ivódott szüleink viselkedésmintája – még az is, amire azt mondtuk: “én biztos, hogy

ilyen nem leszek.”

 

A mintákból tartsuk meg a jót, a rosszat pedig gondolatban köszönjük meg nekik, és adjuk

vissza ezt a puttonyt. Legyünk hálásak, amiért “elkövettek ellenünk egy-két hibát,

merényletet” – hiszen ezek valamire megtanítottak minket. Nemcsak azt, hogy mi mit ne

tegyünk majd gyermekünkkel, hanem olyan dolgokat is, melyek segítenek az életben

boldogulni. Például – hogy hogyan lehet küzdeni valamiért, amit nagyon szeretnénk, – hogy

néha bölcsebb hallgatni és az őszinteség nem mindig célratörő, néha pedig pont a kíméletlen

szavak jelentik a megoldást, – hogy valamikor igenis fontosabb a másik ember, mint az én

akaratom, – hogy milyen értékrendet állítsunk fel magunknak..

 

A szülő nem dönt mindig jól – gondolja a gyermek, de a nem jó döntések is hasznunkra

válhatnak, ezért szüleink botlásai nem elítélendőek. Egyfelől mert ők is az ő szüleik

viselkedésmintáját hordozhatják, vették át önkéntelenül, másrészt pedig – mondjuk úgy – a

szeretet néha fáj. Visszatekintve gyermekkoromra is, azt mondom, nem az a gyereknevelés,

ha mindig mindent ráhagyunk csemeténkre – ezzel csak az egoját növeljük, és majd az élet

olyan pofonokat ad neki, hogy ami másnak pici, az nála nagyot csattan. A nevelés része kell

legyen az is, hogy gyermekünknek olykor nemet mondunk. Olykor az ésszerű és mértékletes

büntetés célravezetőbb ahhoz, hogy később a társadalomban megállja a helyét, életrevaló

felnőtt legyen belőle.

 

Amikor felismertük, hogy tudattalanul mit is tanítottak nekünk szüleink, akkor ezt tegyük

magunkévá, de a csomagolásra nincs szükségünk. Mi díszíthetünk másképp is. Életünk nem

a szüleink életének folytatása kell, hogy legyen. A miénk egy különálló, egyedi életút, mely

során foghatjuk egymás kezét, de nem bilincsben, hanem kölcsönös elfogadással. Nyilván

ők azt akarják, hogy nekünk mindig minden jó legyen – ez nagyon is tisztelendő, de

korántsem biztos, hogy az nekünk valóban jó. Néha tényleg tisztábban látják, mi lenne

számunkra a helyes, de valljuk be, megesik, hogy olykor tévednek.

 

Hallgassuk meg véleményüket, vegyük fontolóra, majd beszélgessünk önmagunkkal is.

Majd lépjünk úgy, ahogy kiokoskodtuk, mi szolgálná tényleg a javunkat: az életünket

saját magunk éljük úgy, hogy abban ne hibáztathassunk mást. A szülő ad egy mintát,

rajtunk múlik, mit kezdünk vele. Mint például a tortasütés: ha elrontottuk a tésztáját,

sütünk másikat. Ha tetszik, ízletesebbé tehetjük ilyen-olyan krémmel, mazsolával, vagy

díszíthetjük cukorkával, gyümölccsel, édességgel.

De a hab a tortán meghatározza az összképet!

KI NEVEL KIT?

2010 november 27. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Úgy tartjuk, hogy az évek folyamán egyre tapasztaltabbak, érettebbek és bölcsebbek

leszünk. De biztos ez? Felnőttként mindig okosabban cselekszünk, mint ahogy egy

gyerek tenné? Sokan talán most legyintenek. Mit tud egy kicsike az életről?

Ugyanakkor viszont azt is elismerjük, hogy gyermekként önfeledtebbek és őszintébbek

lehettünk. Akkor még mindig a játék volt a fontos, az, hogy jól érezzük magunkat. Akkor

ez volt a dolgunk. Közben kíváncsian fedeztük fel a világot: bátrak voltunk, merészek,

lelkesek és erősek – hittük, hogy minden lehetséges, amit szeretnénk.  Nem sokat

törődtünk az élet szabályaival, a protokollal, és a korlátokkal. Aztán megneveltek

minket. Sok mindent megtanultunk az élet törvényszerűségeiről, az emberi játszmákról,

és a felnőttkori egoról.

 

Látok egy kislányt magam előtt. Vagány, vállalkozó kedvű, hisz önmagában, hogy bármit

elérhet, bármi megtörténhet, nincs lehetetlen. Nem másokon átgázolva, hanem egyéb más

lehetőségeket megragadva, vagy újabbakat teremtve. Nézem ezt a kislányt, aki nem érti, a

felnőttek miért állítanak fel olyan korlátokat, aminek igazából semmi értelme nincs. Aki

fájlalja, hogy az ő véleményét, kérését nem veszik figyelembe, mert gyerek. Közben a felnőttek

túlbonyolítják azt, ami olyan egyszerű.

 

Jönnek az emlékképek: szoknyát kell húznia egy alkalomra, aminek kényelmetlen az anyaga.

Nem érti, miért az a fontos, hogy csinos legyen, miért nem az, hogy ő jól érezze magát? Ezt

azóta sem érti a nőkben…

Az oviban már két feladatlapot is kitöltött, míg a többiek még az elsőt sem fejezték be. Közben

ő nem játszhat mással, várnia kell – akkor megfogadja, nem akar másoknál jobb, gyorsabb

lenni. És ez a fogadalom az élete során sokszor visszaveti tetteiben….

Jött a Mikulás a színházba. Az kap szaloncukrot, aki mond egy verset. Senki nem jelentkezik,

ő megtöri a csendet. Majd még hárman jelentkeznek, aztán megint senki. Ő kimegy szerepelni

másodszorra is. Utána nincsenek többen, ezért ő harmadszorra is kimenne, szavalna. Menne,

de rászólnak: hagyjon másokat is érvényesülni. Ő hangosan elkiáltja magát:  – “Gyerekek, akar

még valaki szerepelni?” – Nem, senki. A télapónak még sok szaloncukra van, ő pedig még

számtalan verset tud – mégis, a felnőttek azt mondják, elég. Elégedjen meg ennyivel. Azóta

nem mer semmiből sokat kérni, és lelkiismeret furdalása van, ha valakitől csak úgy kap

valamit.

 

A kislány hiába adott hangot igazságérzetének, leintették, mert ő csak egy gyerek.

A véleményéért viszont mindig kiállt, vállalta önmagát, éppen azért a kérdés miatt, hogy miért

ne tehetné?

Miért ne tehetné? És miért nem teszi sok felnőtt? Van olyan, amikor kérdezik, akkor

sem válaszol, mert nem mer. Ami viszont egy négyévesnél aranyos, vagy bocsánatos, az egy

felnőttnél vicces vagy szánalmas is lehet.

Másvalaki inkább hazudik. Megint más valaki mindig azt mondja, amit a többiek hallani

akarnak. Utána pedig győzi kimagyarázni magát. Néhány embernek az a fontos, hogy mit

gondolnak róluk mások, és ez a kép nehogy már csúnya legyen. De ilyenkor vajon a tükör-

képük milyen abban a varázstükörben, amelyben minden tettünk, a szavaink és szokásaink

lenyomata is ott van az arcképünk mellett?

 

A felnőttek irányítják, terelgetik a gyerekeket. De miért ne lehetne ez kölcsönös? Nyilván nem

véletlenül olvashatjuk egyre több helyen, hogy a szülők nagy tanítómesterei a gyerekek. Ha

félretesszük felsőbbrendűségi érzésünket, akkor biztos mindenki tud mondani az életéből olyan

helyzeteket, amikor erre van példa. A gyerekeknek nyilván nincs akkora élettapasztalatuk, mint

nekünk, de bennük megvan az az eredendő tisztaság, amit úgy szeretünk és irigylünk

bennünk. Ha pedig ez tetszik nekünk, tegyük meg, hogy hallgatunk rá – hiszen ahogy mi sem

akarunk rosszat nekik, úgy ők is azt akarják, hogy mi boldogok legyünk. És ők még azok…

 

 

MIÉRT ÍROK?

2010 augusztus 5. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Rengeteg volt a könyv a szülői házban, sokszor láttam szüleimet olvasni. Olyankor

kellemes nyugodtság volt az arcukon, és tartalmas csönd. Érezni lehetett, hogy

akkor ott, magukba szívva a szavakat, valami történik… valami elindult és zakatolt

bennük, ami csak az övék… hiába van ott a könyv a kezükben, melynek történetét

bárki, bárhol a világban olvashatja még – amit ők keltettek életre szívükben és lelki

szemeik előtt, az csak és kizárólag az ő külön világuk.

 

Én is részese akartam lenni egy ilyen világnak! Kértem anyut, aput, meséljenek, mit olvasnak,

és mit látnak, hadd legyek én is ott, ahol ők járnak!…De az nem volt olyan. Éreztem, láttam

az arcukon, hogy ez együtt nem megy. Ezt mindenkinek magának kell megteremtenie, átélnie.

Könyvet ragadtam hát nagy határozottan, hogy akkor most én is álmodok egy világot magam-

nak, ahol csak én leszek, és a könyv…és a leírt, de a magam módján elképzelt történet.

Persze ez már a mesekönyv – imádatomon túl volt, amikor már a mesék nem elegendőek a

lélek számára, mert azoknál valami bonyolultabb, több kell.

 

Hm…és mégis  milyen egyszerűen kezdődött. Fogtam egy üres vonalas füzetet, és mintha írva

lenne bármi is, én elkezdtem a saját költésű történetemet. Szemezgettem innen-onnan: mesék-

ből és a való életből. Ami történt velem, a testvéremmel, amit anyu-apu beszélgetéséből el-

csíptem. Hajnali 6-kor elkezdtem, és be nem állt a szám reggel 8-ig, amíg fel nem ébredt a

család.

Mert hangosan volt jó költeni, szőni egymáshoz a különálló, de mégis egybeforrasztható

élet – mese mozaikdarabokat.

 

Most pedig csendben jó írni.
És olvasni. Olvasni, hogy a való életen kívül legyen még történet bennem, legyen, mi el-

gondolkodtat és bölcsebbé tesz, és írni, hogy legyen, ami a többieket is elgondolkodtatja,

szórakoztatja,  vagy éppen tanítja…hogy legyen miről beszélgetnünk nekünk, és nekünk

önmagunkkal.