MENNYIRE ESSEN MESSZE AZ ALMA A FÁJÁTÓL?

2011 január 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Felnőttként olykor észrevehetjük magunkon és mindennapjainkban azokat a

szokásokat, beidegződéseket, amelyeket gyermekként annyira nem szerettünk

szüleinkben – mert olyan felnőttes volt, ami a mi gyermeki világunk számára

érthetetlennek bizonyult. És most mégis, tudattalanul átvesszük tőlük a

csomagot, pedig nem kell, hogy feltétlen a miénk legyen. Éles ész és szem kell

ahhoz, hogy ezt észrevegyük. Vagy a környezetünk tükre: “most olyan vagy

mint az anyád/apád!”

 

Ilyenkor első körben megsértődünk: “ne mondd ezt, nem lehetek olyan, mert pont ezt nem

szerettem benne.” De ha lehiggadunk, és mint egy külső szemlélő végignézzük az egész

jelenetet, akkor képet kapunk arról, hogy igen, valóban sok a hasonlóság. Önkéntelenül is

belénk ivódott szüleink viselkedésmintája – még az is, amire azt mondtuk: “én biztos, hogy

ilyen nem leszek.”

 

A mintákból tartsuk meg a jót, a rosszat pedig gondolatban köszönjük meg nekik, és adjuk

vissza ezt a puttonyt. Legyünk hálásak, amiért “elkövettek ellenünk egy-két hibát,

merényletet” – hiszen ezek valamire megtanítottak minket. Nemcsak azt, hogy mi mit ne

tegyünk majd gyermekünkkel, hanem olyan dolgokat is, melyek segítenek az életben

boldogulni. Például – hogy hogyan lehet küzdeni valamiért, amit nagyon szeretnénk, – hogy

néha bölcsebb hallgatni és az őszinteség nem mindig célratörő, néha pedig pont a kíméletlen

szavak jelentik a megoldást, – hogy valamikor igenis fontosabb a másik ember, mint az én

akaratom, – hogy milyen értékrendet állítsunk fel magunknak..

 

A szülő nem dönt mindig jól – gondolja a gyermek, de a nem jó döntések is hasznunkra

válhatnak, ezért szüleink botlásai nem elítélendőek. Egyfelől mert ők is az ő szüleik

viselkedésmintáját hordozhatják, vették át önkéntelenül, másrészt pedig – mondjuk úgy – a

szeretet néha fáj. Visszatekintve gyermekkoromra is, azt mondom, nem az a gyereknevelés,

ha mindig mindent ráhagyunk csemeténkre – ezzel csak az egoját növeljük, és majd az élet

olyan pofonokat ad neki, hogy ami másnak pici, az nála nagyot csattan. A nevelés része kell

legyen az is, hogy gyermekünknek olykor nemet mondunk. Olykor az ésszerű és mértékletes

büntetés célravezetőbb ahhoz, hogy később a társadalomban megállja a helyét, életrevaló

felnőtt legyen belőle.

 

Amikor felismertük, hogy tudattalanul mit is tanítottak nekünk szüleink, akkor ezt tegyük

magunkévá, de a csomagolásra nincs szükségünk. Mi díszíthetünk másképp is. Életünk nem

a szüleink életének folytatása kell, hogy legyen. A miénk egy különálló, egyedi életút, mely

során foghatjuk egymás kezét, de nem bilincsben, hanem kölcsönös elfogadással. Nyilván

ők azt akarják, hogy nekünk mindig minden jó legyen – ez nagyon is tisztelendő, de

korántsem biztos, hogy az nekünk valóban jó. Néha tényleg tisztábban látják, mi lenne

számunkra a helyes, de valljuk be, megesik, hogy olykor tévednek.

 

Hallgassuk meg véleményüket, vegyük fontolóra, majd beszélgessünk önmagunkkal is.

Majd lépjünk úgy, ahogy kiokoskodtuk, mi szolgálná tényleg a javunkat: az életünket

saját magunk éljük úgy, hogy abban ne hibáztathassunk mást. A szülő ad egy mintát,

rajtunk múlik, mit kezdünk vele. Mint például a tortasütés: ha elrontottuk a tésztáját,

sütünk másikat. Ha tetszik, ízletesebbé tehetjük ilyen-olyan krémmel, mazsolával, vagy

díszíthetjük cukorkával, gyümölccsel, édességgel.

De a hab a tortán meghatározza az összképet!