JÖVŐTERVEZÉS

2015 január 4. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Amikor hajt a vágy, hogy valamit megtegyél, magadért, a jövődért…

 

Amikor a lelkesedés a zsigereidet hatja át, és örömmámor úszik át

az egész lényeden: mert itt a lehetőség, tegyed, amit tenned kell..

Amiért éveket vártál és éjjeleket áldoztál…

Amit mindig is magadnak éreztél, de még nem volt a tiéd,

mert kiforratlan volt az egész…

Most itt van egy alkalom, a tudás hatalom – ezzel mindenki egyetért,

mégis van, aki inkább lebeszél… vagy a hátad mögött kibeszél.

Mit tegyél? Hallgass a „reálisan látókra”: minek változtatni, jó volt eddig is!

Tudod, hol a helyed, mi a feladatod – a szádat befoghatod.  Ne kavard meg

az állóvizet, mert nem tudhatod, hogy mi lesz.

Veszélyes a változás, nehogy feleslegesen áldozz rá!

Ez így mind igaz!  De a mostani állóvíz is úgy lett, hogy hoztál egy döntést,

és úgy lett. Talán akkor is voltak ellenszurkolók és drukkerek, akik a helyzetedet

nem könnyítették meg. Három napig csámcsogtak az ügyeden, ma meg már

megy minden tovább a mókuskerékben.

Elcsitíthatod magadban az érzéseidet, megfelelhetsz, ha akarsz a környezetednek.

Ám a vágyak kívánságok maradnak, és mindig benned lappanganak.

Alkalomadtán elő fognak jönni, nem lehet tőlük pihenni.

Elcsitítani őket és bólogatni a népnek ugyanannyi energia,

mintha kiállnál magadért és nem hatna rád a vita.

Szabad neked tenned magadért!

Ha megvan az úti cél, az erő legyen veled, hogy megvalósítsd a saját tervedet!

 

 

MI MAGUNK LEGYÜNK AZ ÉLETÜNK HŐSE

2010 október 7. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Mindannyian szinte naponta panaszkodunk, és hallgatjuk mások bánatait.

Ez önmagában nem is baj, hiszen ha mindennel maximálisan elégedettek lennénk,

akkor nem lenne, ami vinne minket előre, hajtana, és célként vonzana. Nyilván

vannak az életünkben olyan periódusok, helyzetek, amikor a megoldás pontosan az,

hogy hagyjuk magunkat sodródni az árral – de csak egy ideig. Aztán amikor össze-

szedtük magunkat, vagy kiforrta magát egy szituáció, akkor megint a tettek mezejére

léphetünk.

 

Sokan ezt nem teszik meg. Ezt az aprónak tűnő, de az életükben annál nagyobb fordulatot

jelentő momentumot sok ember kihagyja. Miért?…. erre nagyon “komoly” okokra szoktak

hivatkozni: “nem értem rá ezzel foglalkozni” – közben annyi minden más, fölösleges dolgot

tett meg; “nem tudtam, mit tegyek” – persze a nem döntés is döntés, de akkor ne mást nevez-

zünk ki bűnbaknak, hanem nézzünk  magunkba; “én akartam, hogy jobb legyen – akarni

nem elég, tenni kell! – de itt valahogy oly sokan megtorpannak.

Vajon miért?…. Lustaságból? Kényelemből? Félelemből? Érdekből? Minden van valamiért.

 

Ha nem vesszük a fáradtságot azért, hogy nekünk jobb legyen, akkor más miért venné?

Mindenkinek megvan a saját maga keresztje, amit nehéz cipelni. Ha a helyzetünk arany-

kalitkába zárt kismadáréhoz hasonlít, akkor még mindig dönthetünk: élünk a pompában

szottyattan, vagy egy kevésbé szép lakásba, de boldogságban és szabadságban.

Ha pedig félelemből tipródunk évek óta egy helyben, akkor meg szintén mi vagyunk a hunyók.

Igen, az emberek félnek a változástól, az újtól, mert nem tudják, mi lesz azután. De belevágni

ebbe a szituációba nem féltünk? Hiszen akkor sem tudtuk, mi lesz ezután? Totyorgunk egy-

helybe? Ettől is félhetnénk, mert lehet, hogy holnap még rosszabb lesz. Akkor meg nem kell

félni kilépni a most-ból.

Az univerzum segít, mindig ott van, ad lehetőségeket, és ad nyugalmat is, bátorságot is, és

erőt, ha azt kérünk. Olyan szituációkat ad, amiben ezeket gyakorolhatjuk.

Több hölgyet ismerek, akik két szatyorral költöztek el gyerekükkel a durva férjtől, és most

boldogok – mert becsülték önmagukat, és hittek abban, hogy a boldogság nekik is megjár.

És megkapták.

 

Nem az a hős, aki elmondhatja magáról, hogy mennyi szörnyűségen ment keresztül az életen

és mindent túlélt. Hanem az, aki éli az életet: tudatosan cselekszik, és hoz döntéseket. Mert az

embert az jellemzi, amilyen döntéseket hoz. Nem a származásunk, a neveltetésünk a fontos

– nem hivatkozhatunk rájuk minduntalan, kibújva a felelősség alól; hiszen abban hol vagyunk

mi magunk?! És ha az életünk úgy zajlik, hogy csak szemléljük kívülről, mint egy filmet, akkor

ne csodálkozzunk azon, hogy más fogja a tollat, megírja a saját forgatókönyvünket, a próbákon

vezényel nekünk és a moziban bukta dráma a filmünk – amire a nézők többet nem kíváncsiak,

mert hiába szurkoltak a főhősnek.

 

 

 

A SZAVAKNAK SÚLYA VAN…

2010 augusztus 18. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

A szavaknak erejük van, amelyek hatnak az életünkre.

 

Gondoljunk csak bele: mennyire magunk alatt tudunk lenni, ha leszidnak, megdorgálnak,

beszólnak nekünk:

–  „ Miért vagy ilyen sovány/kövér, hogy nézel így ki? ” – pedig pont azon fáradozol, hogy

rád – vagy lejöjjenek a kilók…

– „ A múltkori frizurád jobban állt, és nem tetszik a sminked „ – pedig te otthon elégedetten

pillantottál a tükörbe…

– „ Kollegina, csinálja meg mégegyszer az elszámolást, ez így nem jó, nem ezt várom

magától „ – pedig te a maximumot nyújtottad.

 

És persze vannak az ellenpéldák is:

– „ Olyan jó rád nézni, úgy sugárzol! „ – pedig ma pont ezer felé áll a fejed, és azt se tudod,

melyik munkádhoz kezdj…

-„ Milyen szép a ruhád, nagyon jól áll! „ – közben már ezer éves a holmid, és két éve nem

hordod, mert meguntad…

-„ Olyan jó veled beszélgetni! „ – pedig te egész idő alatt egy szót sem szóltál, vagy csak

odavetettél egy-két mondatot – de azt talált…

 

Igen, a másik dolog, ami befolyással van ránk, az életünkre, az a csönd.

Nagyon is beszédes tud lenni: amikor megkérdezi egyik a másiktól, hogy szeretsz? És mély

hallgatás a válasz.

Amikor bepróbálkozol a főnőknél, hogy esetleg jól jönne egy kis fizetésemelés – és ő csak

hümmög.

Amikor megkérdezed a családod, hogy ma ki vállalná helyetted a vasalást – és hirtelen a

szélrózsa minden irányába eltűnnek a családtagok.

A csöndnek is hatalma, ereje van. És annak is, amit ott közben érzünk, átélünk, gondolunk.

Előbb-utóbb minden megmutatkozik és kiderül.

A csönd után pedig jönnek a szavak. Sok mindentől függ, hogyan hatnak ránk. Függ  attól,

hogy milyen viszonyban vagyunk az illetővel, mennyire számít a véleménye, milyen hangsúllyal

és miért mondja, azt mondja, amit gondol vagy érezzük, hogy hazudik, mi milyen hangulatban

vagyunk stb.

A kommunikáció ezek fényében építheti, de rombolhatja is két ember kapcsolatát.

 

Éppen ezért nagy hangsúlyt kell, kellene fektetnünk szavaink megválasztására, hogy valóban

azt a célt érjük el vele, amit szeretnénk. Aki pedig nem érti beszélgetőtársa mondanivalóját,

vagy nem érti, miért mondta neki azt, amit, az ne legyen lusta, igenis álljon ki magáért és

kérdezzen vissza: ezt hogy érted? Mi alapján mondod ezt? Miből gondolod hogy ez (nem) így

van, ?…

Nem kell hepciáskodni, megsértődni, nyugodt hangon kérdezzünk vissza, és kíváncsian várjuk

meg a feleletet. Hiszen a nyílt, az őszinte kommunikáció minden ember alapvető igénye. Igaz,

ennek is megvan a maga helye, módja és ideje. Nem kell minden helyzetben elmondanunk a

véleményünket. De nem is kellene félnünk szembenézni a valósággal.

A lényeg mindig az, idézve egy kedves ismerősömet: „ A csöndet megtörni felelősség.”

Mert a szavaknak súlya van.

 

GONDOLKODJUNK! DE HOGYAN?

2010 augusztus 6. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Egy biztos: a múlt – szokták mondani – amin már túlvagyunk, ami már elmúlt. De az

meghatározza a jelenünket, az pedig a jövőnket. Ezért nem mindegy, hogy miről mit

gondolunk és hogyan állunk egyes kérdésekhez. És számításba kell vennünk azt is,

hogy az adott események nemcsak rólunk szólnak. Mindig többszereplős a játszma.

 

Ezért lényeges, hogy elemezzük a múltat. Persze nem azt mondom, hogy húzzuk el

évekig, rágódjunk rajta, bár az idő olykor segít abban, hogy jobban átlássuk,

meglássunk olyan dolgokat, melyeket az érzelmek tüzében nem vettünk észre.

Ezért érdemes alaposan kivesézni a történetet mások szemszögéből is. Mert ugye hallottuk

már eleget: ami neked jó, nem biztos, hogy másnak is jó. És nem elég az  „én azt gondol-

tam, hogy te azt gondoltat” kezdetű mondat.

 

Beszélgetni kell, kibeszélni, hallgatni, átgondolni, megérteni és elfogadni. Ez egy folyamat,

napok, sokszor hónapok eredménye.

Ha rögtön feltesszük magunknak a kérdést: miért történhetett ez? Mit gondolok erről, mit érzek

ezzel kapcsolatosan? Akkor itt ennél még ne álljunk meg. Hiszen nem egyszereplős a történet.

 

Mi van a többiekkel? Igen, velük kapcsolatban is feltehetjük a kérdést, de ne magunkban,

hanem szemtől szembe: mi minden késztette cselekedeteikre vagy az adott szavak ki-

mondására?

Azt hiszem sokszor meglepődnénk a válaszon. Viszont pont ez, a másik ember lelkével való

törődés adja meg ha nem is a mély, de őszinte kapcsolatok alapját, és ezzel együtt azt is, hogy

a másik emberben megismerhessük önmagunkat.

Élj a mának, de légy következetes!