ROHANÁS…

2015 január 30. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Nem tudsz szólni már, csak dermedten állsz…

 

Zakatol az agy, a tested majd megfagy,

szóra nyitnád a szád, de a hangod megtréfál.

A torkodban gombóc, és rögtön arra gondolsz:

futni, menekülni, innen messzire elkerülni.

 

A hirtelen jött ötlet jót tett, rohansz az utcán,

a fejed kába és a sírás mint a láva tör fel…

Nincs gondolat, csak a fájdalom fojtogat,

szaladni kell…

Körülötted minden homályos,

és igazán az sem világos,

mi van most veled?!

Csak nyeled a könnyeid, és várod, hogy kitisztít,

hogy végre tudatosan is lélegezz.

 

Aztán egyszercsak a láb nem bírja tovább!

Ziháltan megtorpansz, térdre rogyva a földre huppansz.

Fejed a fáradtságtól lehanyatlik, aztán tekinted az égre emeld

és csak egy kérdés van benned: miért tette ezt veled?

Ismét szóra nyitnád a szád, de nincs erőd már

ahhoz, hogy vitatkozz.

Egy sóhajtással felismered,

hogy ez sem hoz megoldást.

 

Kuporogsz a földön, az agyad most egy börtön.

Úgy érzed, elakadtál, nincs tovább!!!

Mi mást tehetnél aztán?

Elered az eső, a cseppek ütemesen hullnak alá,

de te nem fázol, sőt, hidegségük kijózanítóan hatnak rád.

 

Újra felemeled a fejed, hogy az éggel farkasszemet

nézz, és inkább csak nevetsz…

Esőben a sírás nem egy látható dolog,

és mit tehetsz akkor, ha utolért a sorsod?

Meg nem történté tenni nem tudod már,

de egy valamit tehetsz: válaszolsz rá!

 

Egy hirtelen mozdulattal felállsz,

nagyot szívsz a friss levegőből,

s tudattalan felvértezed magad.

Mint aki lelki terhét itt letette,

úgy futsz vissza, energiával telve.

És bár zakatol az agy, nyugodni nem hagy,

de tested már nem fagy

– melegít a szív és az érzés: bármilyen nagy a kísértés,

hogy feladd, te nem teszed, mert tudod,

hogy a megoldás is te vagy…

 

 

LEHETŐSÉG

2014 november 5. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Őrangyalom, kérlek fogdd a kezem, segíts nekem, hogy életemet jól

vezessem!

 

Mi tévő legyek, ha a szokás szintjén megreked a gondolatom, de nem

akarom, hogy megint az legyen, ami tegnap volt és nem kedvez nekem.

 

Figyelj csak, újítás kellene, hogy az ember végre megtegye,

amit neki a lelke mesélget szüntelen, s bár büntelen a hallgatás, de

megéri-e a változás, ha nagy köröket kell tenni, és mások nem győznek

csodálkozni: Mi lett vele, elment az esze, hogy ezt megtegye, hogy merte?

Na és akkor mi van, kinek az élete?

 

Rólam kell, hogy szóljon, én vagyok benne, véleményed az lehet

meghallgatom, s abba a fiókba rakom, ahova akarom…

Lehet, hogy segítesz, vagy tévútra terelgetsz,

mindenesetre a döntések sorozata megedz!

Belső kincseim, igényeim még az enyémek-e, vagy felülírva ezeket,

napjaimat más értékek szerint rendezzem be?

Számomra ez a legfőbb kérdés, aztán mehet a tesztelés!

 

Nincs elbukás, mert a zuhanás is tanulás,

aztán hogy talpra állj, arra is van lehetőség ám.

Mindig van választás: teszed, vagy nem teszed;

mész és csinálod, vagy csak várod, hogy történjen változás?!

De ez csak passzivitás – bár lehet, hogy ez a megoldás.

Vigasz az igaz: bármi történjék, azt utólag megértsd,

jó volt, hogy kellett, hogy most az utadon legyél!