JÖVŐTERVEZÉS

2015 január 4. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Amikor hajt a vágy, hogy valamit megtegyél, magadért, a jövődért…

 

Amikor a lelkesedés a zsigereidet hatja át, és örömmámor úszik át

az egész lényeden: mert itt a lehetőség, tegyed, amit tenned kell..

Amiért éveket vártál és éjjeleket áldoztál…

Amit mindig is magadnak éreztél, de még nem volt a tiéd,

mert kiforratlan volt az egész…

Most itt van egy alkalom, a tudás hatalom – ezzel mindenki egyetért,

mégis van, aki inkább lebeszél… vagy a hátad mögött kibeszél.

Mit tegyél? Hallgass a „reálisan látókra”: minek változtatni, jó volt eddig is!

Tudod, hol a helyed, mi a feladatod – a szádat befoghatod.  Ne kavard meg

az állóvizet, mert nem tudhatod, hogy mi lesz.

Veszélyes a változás, nehogy feleslegesen áldozz rá!

Ez így mind igaz!  De a mostani állóvíz is úgy lett, hogy hoztál egy döntést,

és úgy lett. Talán akkor is voltak ellenszurkolók és drukkerek, akik a helyzetedet

nem könnyítették meg. Három napig csámcsogtak az ügyeden, ma meg már

megy minden tovább a mókuskerékben.

Elcsitíthatod magadban az érzéseidet, megfelelhetsz, ha akarsz a környezetednek.

Ám a vágyak kívánságok maradnak, és mindig benned lappanganak.

Alkalomadtán elő fognak jönni, nem lehet tőlük pihenni.

Elcsitítani őket és bólogatni a népnek ugyanannyi energia,

mintha kiállnál magadért és nem hatna rád a vita.

Szabad neked tenned magadért!

Ha megvan az úti cél, az erő legyen veled, hogy megvalósítsd a saját tervedet!

 

 

HÁLA

2014 december 14. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

 

Köszönöm Istenem, az életemet!

Köszönöm a napjaimat, az érzéseimet, a gondolataimat, a történéseimet.

Köszönöm a családomat, a barátaimat, az embereket, akikkel összehozol.

 

Hálás vagyok.

 

Mit adhatnék cserébe Neked, akinek mindene megvan?

Neked nem kell ajándék, pénz, semmi olyan, ami kézzelfogható.

Mit nyújthatnék akkor, hogy ne csak én érezzem, hanem számodra

kifejezhessem a hálát?

 

Talán tudom a választ: azt mutathatom meg Neked, hogy mindent,

amit nekem szolgáltattál: megbecsülöm és a javamra, illetve a többi

ember javára fordítom.

 

Kihasználom az időt, amikor a szeretteimmel lehetek. Számomra hasznosan

töltöm az időt, amikor magam lehetek. Megbecsülöm az embereket, a szavaikat,

a tekintetüket, a köztünk lévő beszédes csendet. Az érzést, hogy együtt vagyunk,

a perceket, az energiát, amit egymásra fordítunk. Elraktározom a szép pillanatokat,

hogy szűkebb időkben legyen miből merítkezni.

Köszönetet érzek aziránt, ami történik velem: ha kellemes, azért; ha fáj, azért,

mert tudom, hogy a kellemetlenségek is tanítanak, nem ok nélkül vannak.

Majd ha elmúlik a fájdalom, akkor valamiben meg fogom érezni

annak a szükségességét.

Örülök mindennek, amit tárgyi javakban kapok, megvásárolhatok.

 

Sokan félnek a hálálkodástól, mert azt gondolják, az azt jelenti,

hogy ők valamivel tartoznak, és adósnak lenni nem jó dolog.

Mondjuk a földi dolgokban bizonyára így van.

De a Mindenhatónak erre nincs szüksége: ő nem akar mást hálánk jeléül,

minthogy alapvetően boldognak lásson bennünket.

Hogy megéljük a pillanatok érzéseit, legyen az bármilyen is

– hiszen előbb-utóbb minden a helyére kerül.

De akkor már – ezekkel a tapasztalatokkal – többek leszünk.

 

 

“SZÓLJON HANGOSAN AZ ÉNEK!”

2014 november 9. | Szerző: Nyisztor Melinda

De szeretnék tudni jól énekelni!…

A művészet, a kultúra és az önkifejezés egyik legszebb formája szerintem az éneklés.

Nemcsak hogy valamennyi emberi érzést, élményt és gondolatot szavakba önthetjük

általa, de emellé még társul a dallam, a ritmika – és a beszéd, a monológ helyett meg-

születik egy dal! Egy dal, melyet énekelve újra átélhetjük a mondanivalóját, és mind-

eközben új élményt is szerzünk önmagunknak: ez az, elmondtuk, kiadtuk magunkból,

világgá kürtöltük ami ott van bennünk… legbelül… Legyen az öröm, bánat, dráma,

tragédia, komédia. Legyen az múlt, jelen, jövő, megtörtént vagy fikció. De valamiért

bennünk van, és ennek utat kell adni, hadd szóljon!

Lehet halkan, lágyan, gyengéden – simogatva a lelket; és lehet dinamikusan, bátran,

erőteljesen, már-már kiabálva – ha azt követeli meg a hangulat, vagy a bennünk lévő

érzelem.

 

Én eközben sajnos csak azt dúdolgatom – igen sajátos ütemben – hogy “de szeretnék énekelni

tudni!” Általános iskolás koromban az intézménynek a magyar – és a német énekkarának is

tagja voltam, egészen addig, amíg az egyik próbán rám szólt a tanárnő: “Vagy a Melinda

énekel halkabban, vagy a többiek hangosabban”! – Pedig én csak annyira, de annyira átéltem

azt a vidám kis dalocskát! De a többiek nem énekeltek hangosabban…

 

Teltek-múltak az évek, énekfelvételi a tanítóképzőben. Azt gondoltam, megy ez, hát négyes

– ötös voltam énekből! Csak akkor néztem nagy szemekkel, amikor magnóról visszahallgattam

a kornyikálásomat. Úristen, ezt nem tehetem meg a gyerekekkel! Ha ezzel a hanggal

tanítanám őket, egy életre elmenne a kedvük az énekléstől. ( Nem nevelkedne több X-faktor

palánta, és nem születne több Kiscsillag, sem Megasztár! ) Szóval próba, próba, énektanár,

zongora és sok-sok gyakorlás.

Végül sikerült, meglett, de nem úgy, ahogy én szerettem volna. Számomra volt csak kudarc.

Otthon a kisszobában olyan szépen szólt, még a szomszéd is megdicsért, hogy milyen szép

“az a marosszéki kerek erdő”. De ott, a zsűri előtt… a többi száz versenyző meg az ajtó előtt…

A Melinda inkább halkabban énekelt, így nem tudta megmutatni azokat az igen szép magas

hangokat. Szóval az éneklés nem az én utam, ez már többször világossá vált számomra.

 

Viszont a kornyikálásom – akármilyen is – nekem ad egyfajta pluszt. Feltölt. Rádöbbentem

arra, hogy a bátorságommal (hogy ki merem ereszteni a hangom) túlléptem a félelmemen,

leküzdöttem a gyávaságomat. Kvázi kiálltam magamért: én szeretem ezt csinálni, nekem ez

jó, és nem ártok vele senkinek. Akkor miért ne tenném? Szóval egy ilyen egyszerű dolog

ennyi mindent tud adni. Ki gondolta volna még az elején?!

 

Én azt mondom, szeresse magát az ember annyira, hogy megadja magának a belső

szabadságot! Mert mindannyian arra vágyunk. Erre pedig mindig lehet módot találni.

Kinek a tánc, kinek a versek, kinek a kézműveskedés, kinek a sport, és még sorolhatnám

– és meglátjuk, ha rendszeresen időt szánunk arra, hogy lelkünknek kedveskedjünk, az

meghálálja nekünk.

A kisfiamnak viszont mindegy, hogy szól a dal, örül neki. Csak azt nem tudom eldönteni, a

mosolya azt jelenti, hogy velem örül, vagy rajtam nevet – mert nagyon nem mindegy!

 

 

EGO – PRO ÉS KONTRA

2014 október 27. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

 

ego = én, egoizmus = énközpontúság

 

Ez az egyik olyan valami, amiből minél több van bennünk, annál rosszabb. Annál

nehezebben találjuk meg az őszinte hangot társainkkal és saját magunkkal.

 

Az ego öltöztet. Álruhát ad az emberre, amiben a tulajdonosa nem érzi jól magát, és a

többieknek sem tetszik. Nehéz kivetkőzni belőle. Minél vastagabb, annál jobban érzi azt a

viselője, hogy nélküle meztelen, kiszolgáltatott lenne. Így viszont legalább „nem látja a fától

az erdőt”, illetve „más szemében meglátja a szálkát, de a sajátjába a gerendát sem veszi

észre”…

 

Az egoista szlogenje: „Ha nekem nem jó, másnak se legyen jó!”, vagy „Nekem jó, a többiek

meg nem érdekelnek!”, vagy „Legyen most a másiknak is jó, mert az én érdekem ezt kívánja!” .

Összetéveszti az ego hangját lelke megszólalásával. Ez utólag válik világossá: amikor megtette

az ego által diktáltakat, de utána nemhogy jól érezné magát, hanem nagy üresség következik

be. Ebből tudható, hogy ez csak az ego szeszélyes vágya volt, és korántsem az, melyre lelke

mélyén vágyott. Van, akinek ez abszolút nem jut el a tudatáig, és ezért csak egymás után

kapkodva igyekszik kielégíteni óhajait: -… „majd akkor már jó lesz, majd akkor már boldog

leszek”…. – aztán mégsem.

 

Az ego a nagyon emberi tulajdonságainkért, szokásainkért felelős. Olyan dolgokért, melyek itt

a lenti világban fontosak. Segít abban is, hogy tempót tartsunk a mai rohanó világban,

beilleszkedjünk a társadalomba, hogy eleget tegyünk az elvárásoknak. Tehát ugyanakkor

támogatja azt is, amire vágyunk. Hajt minket előre. Ezért olyan paradoxon, összetett, ami

hozzánk tartozik; ettől vagyunk emberek.

Az egot állandóan kontroll alatt kell tartani, hogy tudjuk, hol tartunk, hányadán állunk és

mennyit kell dolgozni azon, hogy amennyire lehet, leépítsük.

 

Az egoista ember az én-tudat rabja. Nincs tisztában azzal, mennyi energiát fecsérel el az ego

karbantartására, amit hasznosabb foglalatosságba is fektethetne. Például hogy az öröm

érzése ne felszínes és átmeneti legyen, hanem minőségi és tartós. Merthogy mindenki erre

vágyik, nem igaz?

Nagy pofon kell ahhoz, hogy feleszméljen, hogy amiért idáig küzdött, az tulajdonképpen

semmi. Mert amikor majd eltávozik a földi létből, akkor csak mit vihet magával? A tárgyi

dolgokat nyilván nem. Azok maradnak: a ház, az autó, a laptop, az okostelefon, a huszadik

márkás cipő, ruha stb. Viszont a megélt érzelmek és élmények vele maradnak.

Egoista esetben: félelem, aggódás, hazugságok, törtetés élménye, öntömjénezés.

Az ego képtelen a szeretetre, nem tűr el maga mellett mást, csak az érdekeket. Megteremti a

saját világát, mely hazug és üres.

Az ego elhiteti velünk, hogy mennyire jó emberek vagyunk, mennyire jól tesszük dolgainkat.

Mivel ez hamis kép, legbelül érezni lehet, hogy valami nem stimmel. De az ego nem engedi,

hogy mélyebbre nézzünk, és megtaláljuk, mi hibázik. Inkább elhiteti velünk, hogy mi jól

vagyunk, és a többiek a hülyék. Ezen „ruha” nélkül szeretetteljesebbek, ergo boldogabb

lehetnénk. Nélküle beláthatna a viselője oda, ahova eddig nem tudott és nem mert:

a saját lelkébe. Ő fél a csendtől, fél a kellemetlen válaszoktól.

 

A sírás-rívás után jöhet a munka: építsük le az egot! Igen ám, de az közben állandóan felesel,

kihasználja hiúságunkat. A rombolás során majd biztos kapunk pozitív visszajelzést a

környezetünktől a megváltozott viselkedésünk, hozzáállásunk végett, illetve végre

elkezdhetjük érezni azt, hogy a bennünk levő, minket emésztő űr elkezd megtelni tartalommal.

Ego nélkül nem létezünk, de amennyire lehet, építsük le magunkba. Ha kialakítunk vele egy

egészséges kapcsolatot, akkor a javunkat is szolgálhatja. Mert mit mond egy lelkileg szabad

ember: – Ha mindenkinek jó, akkor nekem is jó!

 

 

 

REND A LELKE MINDENNEK

2010 augusztus 7. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Az ember egyik legfontosabb kincse a lelki béke. Ha ez megvan, mindenünk megvan.

Ez a boldog élet magja.

Éljünk úgy, hogy törekedjünk ennek megteremtésére és megtartására. Tisztuljunk

meg lelkileg, hogy önmagunkkal, érzelmeink felelősségteljes világával – és így

másokkal is – bánni tudjunk.

 

Halljuk meg lelkünk hangjait, figyeljünk oda rá, hogy mire van szüksége. Mert bár az anyagban,

itt, a Földön meglehet mindenünk, de mit ér mindez, ha nem vagyunk boldogok?…..

Kérdezhetnénk: mi a boldogság? Nehéz megfogalmazni, de könnyű érezni. A belső hang

jelez, ha valami nincs rendben. És akkor kezdődhet a munka: önmagunkkal, önmagunkban.

Senki sem teheti meg ezt helyettünk, ezt a játszmát nekünk kell végigvinni.

Ezt, ha már felismertük, a cél nincs messze. Csak álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel a

kérdést: jó úton haladok? Ez az, amit akarok? Vágyaim és tetteim összhangban vannak? …..

 

Ha a válasz nem, kezdjünk el dolgozni, lássunk hozzá a belső munkához. Találjuk meg a

módját, hogyan érezhetjük magunkat jobban. A lelkiismeret képlékeny, a gondolatok

irányíthatók, a vágyak realizálhatóak és rangsorolhatók. Ebben vezéreljen a fő mozgatóerő,

a szeretet. Nem másnak, saját magunknak kell eldöntenünk, hogy egyes helyzetekben a

szívünkre vagy az eszünkre hallgatunk. Mindenesetre cselekedjünk úgy, hogy esténként

nyugodt szívvel hajthassuk álomra a fejünket.

 

Kérj, és megadatik. Nem kell félni az önmagunkkal való beszélgetéstől. Segíteni csak azon

lehet, aki akarja és hagyja. Engedjük, hogy működjön a párbeszéd, hogy feltárjuk valamennyi

érzésünket, gondolatainkat, szokásainkat azért, hogy a megfelelő helyre juttassuk őket.

Adjuk meg magunknak a lehetőséget, a belső, az egyéni szabadság eléréséhez. Bízzunk a

Gondviselésbe, mely szolgálja javunkat és fejlődésünket.

„ Légy a fűszálon egy pici él, hogy nagyobb legyél a világ tengelyénél. „