ROHANÁS…

2015 január 30. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Nem tudsz szólni már, csak dermedten állsz…

 

Zakatol az agy, a tested majd megfagy,

szóra nyitnád a szád, de a hangod megtréfál.

A torkodban gombóc, és rögtön arra gondolsz:

futni, menekülni, innen messzire elkerülni.

 

A hirtelen jött ötlet jót tett, rohansz az utcán,

a fejed kába és a sírás mint a láva tör fel…

Nincs gondolat, csak a fájdalom fojtogat,

szaladni kell…

Körülötted minden homályos,

és igazán az sem világos,

mi van most veled?!

Csak nyeled a könnyeid, és várod, hogy kitisztít,

hogy végre tudatosan is lélegezz.

 

Aztán egyszercsak a láb nem bírja tovább!

Ziháltan megtorpansz, térdre rogyva a földre huppansz.

Fejed a fáradtságtól lehanyatlik, aztán tekinted az égre emeld

és csak egy kérdés van benned: miért tette ezt veled?

Ismét szóra nyitnád a szád, de nincs erőd már

ahhoz, hogy vitatkozz.

Egy sóhajtással felismered,

hogy ez sem hoz megoldást.

 

Kuporogsz a földön, az agyad most egy börtön.

Úgy érzed, elakadtál, nincs tovább!!!

Mi mást tehetnél aztán?

Elered az eső, a cseppek ütemesen hullnak alá,

de te nem fázol, sőt, hidegségük kijózanítóan hatnak rád.

 

Újra felemeled a fejed, hogy az éggel farkasszemet

nézz, és inkább csak nevetsz…

Esőben a sírás nem egy látható dolog,

és mit tehetsz akkor, ha utolért a sorsod?

Meg nem történté tenni nem tudod már,

de egy valamit tehetsz: válaszolsz rá!

 

Egy hirtelen mozdulattal felállsz,

nagyot szívsz a friss levegőből,

s tudattalan felvértezed magad.

Mint aki lelki terhét itt letette,

úgy futsz vissza, energiával telve.

És bár zakatol az agy, nyugodni nem hagy,

de tested már nem fagy

– melegít a szív és az érzés: bármilyen nagy a kísértés,

hogy feladd, te nem teszed, mert tudod,

hogy a megoldás is te vagy…

 

 

HANGOK, SZAVAK

2014 december 14. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Figyelem a belső hangokat: vajon miket mondanak nekem?

Válaszolnak-e a kérdésre: hol a helyem?

Kell-e tudnom egyáltalán, mi vár reám, hogyan tovább,

vagy játsszam tovább egy útkereső mivoltát.

Nehéz érteni, hallani, mit akar a benső mondani.

Annyi sok zaj van kívül, a stereo hangzástól az ember megfeszül.

Ismerős arcok szavai idegenül csengenek, s aki nem ismer,

mond tuti jó tippeket. Kapkodjuk a fejünket,

szívünkben kinek a véleménye ül meg?

És aki a szavaival nem érintett meg?

Lehet, hogy később még igaza lehet…

Olyan nagy a kuszaság, a lárma, de az összefüggések mint egy láva

öntenek el bennünket belsőleg. Ha hagyunk időt pihenőnek,

ahol – ha akarjuk és hagyjuk – a választ megkapjuk a kérdésünkre:

melyik út visz előre? Majd ha lecsendesednek a visszhangok,

akkor egyértelmű lesz, mit kell tenni azért,

ami a boldogabb jövőnkhöz hozzátesz.

 

 

(MEG)BESZÉLÉS

2014 november 19. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Egy olvasó kérdezte tőlem, segít-e nekem az, ha csak magammal beszélem meg a

gondjaimat. Igen, segít. De sokszor nem elég. Kell, hogy elmondjam, kibeszéljem

másnak, mással is.

 

Az ember társas lény.  Akik kissé antiszociálisak, még ők is igénylik néha a beszélgetést, és

esetenként jól is esik nekik. A lelküknek.

Vannak olyan emberek, akik nem szeretnek beszélni magukról, főleg a problémájukról. Mégis,

olykor egy-egy mondatukból, vagy a kérdésükből is következtethetünk arra, hogy milyen

gondjuk van. A legegyszerűbb eset: „Nekem nincs semmi bajom, de…” – ami a „de” után jön,

az sok mindent elárulhat…

 

Vannak olyan emberek, akik csak egy-két bizalmasukkal osztják meg benső gondolataikat,

érzéseiket. Ez a kapcsolat inkább már szövetség, mindenben segítik egymást, és a tényleg

fontos dolgok valóban köztük maradnak.

 

Vannak olyan emberek, akik idegenek előtt kissé zárkózottak a magánügyeiket illetően, de a

nagyobb baráti társasággal megosztják azt. Ilyenkor általában hiába beszélgetnek pl. tízszem-

közt, a hírek mégiscsak terjednek tovább a klikk tagjairól. Jobb esetben név nélkül…  Tisztelet

a kivétel-klikknek!

 

Aztán vannak olyan emberek, akik nehezen nyílnak meg mások előtt, de ha bizalmat

szavaznak valakinek, akkor hajlandóak, sőt akarnak beszélgetik önmagukról. Néha elég csak

a kibeszélés, máskor meg beszélgetni, megvitatni kell. Ez függ az illető hangulatától, a

probléma súlyától.

 

Vannak olyanok is, akik hamar megosztják életük részleteit másokkal. Nekik elég az, hogy

beszélhetnek magukról. Nem túlzottan kötik le a többiek véleménye – esetleg ha már nagyon

beragadtak a problémás helyzetükbe, akkor elgondolkoznak rajta. De addig csak mondják,

mondják, mondják a magukét.

 

Akárhogy is nézzük, összességében elmondhatjuk, szükségünk van arra, hogy így vagy úgy,

de másokkal is beszéljünk a gondjainkról.

Népszerű megoldás lett mostanában, hogy „az ismerősöm ismerősével azt történt, hogy…”

– és úgy várunk választ másoktól a nagy kérdéseinkre, hogy helyzetünket más ember

történetének tulajdonítva meséljük el. Ez is egy megoldás, csak egy kicsit átlátszó.

 

Nem mindegy azonban, hogy kinek mit mondunk el, és kinek a tanácsát fogadjuk el – tudni kell

szelektálni! Nehéz néha ráérezni erre. De éppen ezért kell beszélgetni önmagunkkal is:

„Megbízhatom ebben az emberben, nem adja tovább az elmondottakat? Milyen problémakörről

beszélgethetek vele, amiben esetleg reális tanácsot tud adni, vagy elgondolkodtató alter-

natívákat?”  Ám még akkor sem biztos, hogy a beszélgetőparnterünk a nekünk megfelelő

megoldással rukkol elő. Egy kívülálló olykor jobban átlátja a mi helyzetünket, mert ő érzel-

mek nélkül tud rátekinteni a szituációra. De sokszor a mi érzésünk, ráérzésünk kell ahhoz, hogy

a számunkra helyes döntést meghozzuk.

 

Máskor meg igazából nincs is szükségünk senkire. Olvasunk egy könyvet, és ott találunk egy

mondatot; vagy nézünk egy sorozatot, és ott látunk egy lehetséges megoldó-szituációt; vagy

valakivel beszélgetünk egy teljesen más témáról, és közben az illető mond valamit, ami

kapcsán belénk nyilal a felismerés: ez az, ezt kell tennem!

Szóval száz szónak is egy a vége: mi magunk döntjük el, hogy a gondjainkról csak saját

magunkkal beszélgetünk-e, vagy kinek, mit és mennyit mondunk el. Mi magunk döntjük el,

hogy mit kezdünk a véleményekkel és a jótanácsokkal. A lényeg, hogy a probléma meg legyen

oldva. „Ha van cél, vezet oda út is.”  Útjelző táblák is vannak, csak figyelni kell őket!

 

 

HELYZETKEZELÉS

2011 február 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

Egy nap alatt olyan sok minden történik velünk. Még akkor is, ha ki sem mozdulunk a

házból, és nem találkozunk, nem beszélgetünk senkivel. Gondolataink, érzelmeink

visznek minket – olykor előre, máskor hátra. Na igen, az utóbbi a rosszabbik

– mondhatnánk – de nem feltétlenül. Nincs olyan ember, aki mindent tökéletesen old

meg. Akkor már nem is ember lenne.

 

Sokszor feltesszük magunknak, vagy a legfőbb bizalmasunknak a kérdést: mit tehettem

volna? Mit mondjak, hogy mondjam meg a véleményemet, hogyan oldjam ezt meg? És

ezen van a hangsúly: akarjuk megoldani a helyzeteket. Inkább legyen tíz kínos percünk,

amikor előhozakodunk a témával és esélyt adunk a helyzet tisztázására, mint tíz kellemetlen

évünk – amiért nem szóltunk, hogy nekünk valami nem tetszik. Aztán szenvedhetünk miatta

életünk végéig.

A hibák korrigálása viszont éppen az a kellemetlen, fárasztó, döcögős szituáció, amely csiszolja

jellemünket. Az életkorok sajátosságaiból adódóan egyébként is változunk, kívülről – belülről

egyaránt, de a lényeg, hogy ez a változás pozitív legyen. Magunk és környezetünk számára is.

Mivel nem vagyunk egyformák, ez olykor vitatéma lehet másokkal, de felesleges, hogy kibékít-

hetetlen ellentétek legyenek.

Több igazság létezik: ahányan vagyunk, annyiféleképpen látunk egy adott helyzetet – a maga

szemszögéből mindenkinek igaza van. Hallgassuk meg a véleményeket, gondolkodjunk el rajta,

és ha úgy látjuk, merjünk változtatni elgondolásunkon. Mert ahogy szokták mondani: “A bölcs

megváltoztatja a véleményét, az ostoba soha.”

 

Annak semmi értelme nincs, hogy konokságból, büszkeségből, “csak azért se” engedjünk a

másiknak, ha tudjuk, hogy neki van igaza. A nyakasság, a bosszú ilyenkor minket emészt fel

belülről, mint azt, akivel szemben ezt elkövetjük. Neki ez fáj, és ennek a rossz érzésnek a

gyógyírje nálunk van: egy őszinte bocsánatkéréssel például már hatalmasat léptünk előre

önmagunk formálásában és kapcsolatunk ápolásában.

Ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, aztán elintézzük egy bűnbánó arckifejezéssel,

pityergéssel vagy egy halk sajnálommal. Inkább helyzetkezeljünk úgy, hogy egyre kevesebb-

szer kelljen bocsánatot kérni.

Tudjunk viselkedni: a megfelelő időben, a megfelelő embernek mondjuk el véleményünket.

Fontos kérdés a hogyan: tudnunk kell, vagy rá kell éreznünk arra, kivel hogy lehet beszélni.

Először próbáljuk megbeszélni a helyzetet: ki miért mondta azt, amit; miért és mit érez.  Ha

nem megy, nem muszáj meggyőzni egymást, kinek van igaza; de legalább fogadjuk el, tartsuk

tiszteletbe, hogy ugyanazon helyzet mást és mást jelenthet mindenkinek. Te azt gondolod, én

meg ezt – ennyi! Ha komolyabb, bonyolultabb a helyzet, kedvesen, de határozottan mondjuk el

véleményünket egy-két mondattal. Ha nem elég, vegyünk vissza a kedvességből, de marad-

junk meg a jó ízlés határánál.

 

Tiszteljük és szeressünk önmagunkat olyannyira, hogy ne legyünk senki rongybabája – kihasz-

nálni csak azt lehet, aki hagyja. Ilyenkor bizony választanunk kell: kínos pillanatokat okozunk,

megsértjük a másikat azzal, hogy végre egyszer nemet mondunk neki – de ezzel legalább a

sarkunkra állunk és nem engedjük magunkat megalázni vagy éppen hülyének nézni. Így

nekünk nincs min bosszankodni.

Tépelődjön, és gondolkodjon el magán az, akinek sorra valós kudarcai vannak, mert nem

megfelelő a helyzetkezelése. Annyit viszont segítsünk neki, hogy a változás mely irányába

tegyen lépéseket.

Mert a gondolataink, érzelmeink visznek minket – de nem mindegy, hogy előre vagy hátra.

 

A SZAVAKNAK SÚLYA VAN…

2010 augusztus 18. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

A szavaknak erejük van, amelyek hatnak az életünkre.

 

Gondoljunk csak bele: mennyire magunk alatt tudunk lenni, ha leszidnak, megdorgálnak,

beszólnak nekünk:

–  „ Miért vagy ilyen sovány/kövér, hogy nézel így ki? ” – pedig pont azon fáradozol, hogy

rád – vagy lejöjjenek a kilók…

– „ A múltkori frizurád jobban állt, és nem tetszik a sminked „ – pedig te otthon elégedetten

pillantottál a tükörbe…

– „ Kollegina, csinálja meg mégegyszer az elszámolást, ez így nem jó, nem ezt várom

magától „ – pedig te a maximumot nyújtottad.

 

És persze vannak az ellenpéldák is:

– „ Olyan jó rád nézni, úgy sugárzol! „ – pedig ma pont ezer felé áll a fejed, és azt se tudod,

melyik munkádhoz kezdj…

-„ Milyen szép a ruhád, nagyon jól áll! „ – közben már ezer éves a holmid, és két éve nem

hordod, mert meguntad…

-„ Olyan jó veled beszélgetni! „ – pedig te egész idő alatt egy szót sem szóltál, vagy csak

odavetettél egy-két mondatot – de azt talált…

 

Igen, a másik dolog, ami befolyással van ránk, az életünkre, az a csönd.

Nagyon is beszédes tud lenni: amikor megkérdezi egyik a másiktól, hogy szeretsz? És mély

hallgatás a válasz.

Amikor bepróbálkozol a főnőknél, hogy esetleg jól jönne egy kis fizetésemelés – és ő csak

hümmög.

Amikor megkérdezed a családod, hogy ma ki vállalná helyetted a vasalást – és hirtelen a

szélrózsa minden irányába eltűnnek a családtagok.

A csöndnek is hatalma, ereje van. És annak is, amit ott közben érzünk, átélünk, gondolunk.

Előbb-utóbb minden megmutatkozik és kiderül.

A csönd után pedig jönnek a szavak. Sok mindentől függ, hogyan hatnak ránk. Függ  attól,

hogy milyen viszonyban vagyunk az illetővel, mennyire számít a véleménye, milyen hangsúllyal

és miért mondja, azt mondja, amit gondol vagy érezzük, hogy hazudik, mi milyen hangulatban

vagyunk stb.

A kommunikáció ezek fényében építheti, de rombolhatja is két ember kapcsolatát.

 

Éppen ezért nagy hangsúlyt kell, kellene fektetnünk szavaink megválasztására, hogy valóban

azt a célt érjük el vele, amit szeretnénk. Aki pedig nem érti beszélgetőtársa mondanivalóját,

vagy nem érti, miért mondta neki azt, amit, az ne legyen lusta, igenis álljon ki magáért és

kérdezzen vissza: ezt hogy érted? Mi alapján mondod ezt? Miből gondolod hogy ez (nem) így

van, ?…

Nem kell hepciáskodni, megsértődni, nyugodt hangon kérdezzünk vissza, és kíváncsian várjuk

meg a feleletet. Hiszen a nyílt, az őszinte kommunikáció minden ember alapvető igénye. Igaz,

ennek is megvan a maga helye, módja és ideje. Nem kell minden helyzetben elmondanunk a

véleményünket. De nem is kellene félnünk szembenézni a valósággal.

A lényeg mindig az, idézve egy kedves ismerősömet: „ A csöndet megtörni felelősség.”

Mert a szavaknak súlya van.

 

BARÁTSÁG ÉS BARÁTKOZÁS

2010 augusztus 8. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Mindenkinek szüksége van barátokra, de legalábbis egy igazi barátra biztosan.

Ahhoz, hogy ez a kapcsolat valóban jól működjön, mindkét oldalról kell hozzá

tisztelet, bizalom, megfelelő kommunikációs stílus és szolgálatkészség. Ugye

érezzük, hogy e négy dolog kötelező ahhoz, hogy meglegyen az áhított bizton-

ságos légkör? Ezek nélkül csak felszínes kapcsolatról beszélhetünk.

 

Az érzelmi intimitás a legalapvetőbb szükségletünk. Akkor tudunk közel kerülni valakihez, ha

megosztjuk gondolatainkat, érzéseinket, és azon vagyunk, hogy legyenek közös élmények.

Igaz, nem kell mindig mindent kimondani, tolerálni is kell a másik dolgait. Ha olykor nem is

értjük meg, de tudjuk elfogadni embertársunk véleményét, döntéseit.

Mégis, néha-néha előfordul, hogy konfliktusba keveredünk? Ha már megtörtént, akkor

használjuk lépcsőfoknak egy tartalmasabb kapcsolat felé. Hogyan tudjuk ezt megtenni?

 

Először is higgadjunk le. Tele indulatokkal nem biztos, hogy a megfelelő döntést hozzuk, a

megfelelő szavakat használjuk, lenyugodva azonban jobban átlátjuk a helyzetet, és ilyenkor

tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan viszonyulok én ehhez a megtörtént helyzethez? Mi az,

ami voltaképp történt? Miért történhetett meg? É mi rá a megoldás? Amit még érdemes leltárba

venni: hogy mi az, ami ebben számomra és ami még fontos: a másik számára negatív és

pozitív? Tanulható és megtanult dolog? Hiszen a problémák által fejlődünk, de csak akkor, ha

bölcsességünket felhasználva kiszállunk a mókuskerékből.

 

A nézeteltérések jelenthetik az esélyt a kapcsolat szorosabbra fűzésére, de jelenthetik a

kapcsolat végét. Egy biztos: az élet minőségét alapvetően meghatározó tényező, ezért minden-

képpen jó, ha képezzük magunkat ezen a területen, azaz tudatosan ápoljuk, gondozzuk

kapcsolatainkat.

 

GONDOLKODJUNK! DE HOGYAN?

2010 augusztus 6. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Egy biztos: a múlt – szokták mondani – amin már túlvagyunk, ami már elmúlt. De az

meghatározza a jelenünket, az pedig a jövőnket. Ezért nem mindegy, hogy miről mit

gondolunk és hogyan állunk egyes kérdésekhez. És számításba kell vennünk azt is,

hogy az adott események nemcsak rólunk szólnak. Mindig többszereplős a játszma.

 

Ezért lényeges, hogy elemezzük a múltat. Persze nem azt mondom, hogy húzzuk el

évekig, rágódjunk rajta, bár az idő olykor segít abban, hogy jobban átlássuk,

meglássunk olyan dolgokat, melyeket az érzelmek tüzében nem vettünk észre.

Ezért érdemes alaposan kivesézni a történetet mások szemszögéből is. Mert ugye hallottuk

már eleget: ami neked jó, nem biztos, hogy másnak is jó. És nem elég az  „én azt gondol-

tam, hogy te azt gondoltat” kezdetű mondat.

 

Beszélgetni kell, kibeszélni, hallgatni, átgondolni, megérteni és elfogadni. Ez egy folyamat,

napok, sokszor hónapok eredménye.

Ha rögtön feltesszük magunknak a kérdést: miért történhetett ez? Mit gondolok erről, mit érzek

ezzel kapcsolatosan? Akkor itt ennél még ne álljunk meg. Hiszen nem egyszereplős a történet.

 

Mi van a többiekkel? Igen, velük kapcsolatban is feltehetjük a kérdést, de ne magunkban,

hanem szemtől szembe: mi minden késztette cselekedeteikre vagy az adott szavak ki-

mondására?

Azt hiszem sokszor meglepődnénk a válaszon. Viszont pont ez, a másik ember lelkével való

törődés adja meg ha nem is a mély, de őszinte kapcsolatok alapját, és ezzel együtt azt is, hogy

a másik emberben megismerhessük önmagunkat.

Élj a mának, de légy következetes!