HELYZETKEZELÉS

2011 február 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

Egy nap alatt olyan sok minden történik velünk. Még akkor is, ha ki sem mozdulunk a

házból, és nem találkozunk, nem beszélgetünk senkivel. Gondolataink, érzelmeink

visznek minket – olykor előre, máskor hátra. Na igen, az utóbbi a rosszabbik

– mondhatnánk – de nem feltétlenül. Nincs olyan ember, aki mindent tökéletesen old

meg. Akkor már nem is ember lenne.

 

Sokszor feltesszük magunknak, vagy a legfőbb bizalmasunknak a kérdést: mit tehettem

volna? Mit mondjak, hogy mondjam meg a véleményemet, hogyan oldjam ezt meg? És

ezen van a hangsúly: akarjuk megoldani a helyzeteket. Inkább legyen tíz kínos percünk,

amikor előhozakodunk a témával és esélyt adunk a helyzet tisztázására, mint tíz kellemetlen

évünk – amiért nem szóltunk, hogy nekünk valami nem tetszik. Aztán szenvedhetünk miatta

életünk végéig.

A hibák korrigálása viszont éppen az a kellemetlen, fárasztó, döcögős szituáció, amely csiszolja

jellemünket. Az életkorok sajátosságaiból adódóan egyébként is változunk, kívülről – belülről

egyaránt, de a lényeg, hogy ez a változás pozitív legyen. Magunk és környezetünk számára is.

Mivel nem vagyunk egyformák, ez olykor vitatéma lehet másokkal, de felesleges, hogy kibékít-

hetetlen ellentétek legyenek.

Több igazság létezik: ahányan vagyunk, annyiféleképpen látunk egy adott helyzetet – a maga

szemszögéből mindenkinek igaza van. Hallgassuk meg a véleményeket, gondolkodjunk el rajta,

és ha úgy látjuk, merjünk változtatni elgondolásunkon. Mert ahogy szokták mondani: “A bölcs

megváltoztatja a véleményét, az ostoba soha.”

 

Annak semmi értelme nincs, hogy konokságból, büszkeségből, “csak azért se” engedjünk a

másiknak, ha tudjuk, hogy neki van igaza. A nyakasság, a bosszú ilyenkor minket emészt fel

belülről, mint azt, akivel szemben ezt elkövetjük. Neki ez fáj, és ennek a rossz érzésnek a

gyógyírje nálunk van: egy őszinte bocsánatkéréssel például már hatalmasat léptünk előre

önmagunk formálásában és kapcsolatunk ápolásában.

Ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, aztán elintézzük egy bűnbánó arckifejezéssel,

pityergéssel vagy egy halk sajnálommal. Inkább helyzetkezeljünk úgy, hogy egyre kevesebb-

szer kelljen bocsánatot kérni.

Tudjunk viselkedni: a megfelelő időben, a megfelelő embernek mondjuk el véleményünket.

Fontos kérdés a hogyan: tudnunk kell, vagy rá kell éreznünk arra, kivel hogy lehet beszélni.

Először próbáljuk megbeszélni a helyzetet: ki miért mondta azt, amit; miért és mit érez.  Ha

nem megy, nem muszáj meggyőzni egymást, kinek van igaza; de legalább fogadjuk el, tartsuk

tiszteletbe, hogy ugyanazon helyzet mást és mást jelenthet mindenkinek. Te azt gondolod, én

meg ezt – ennyi! Ha komolyabb, bonyolultabb a helyzet, kedvesen, de határozottan mondjuk el

véleményünket egy-két mondattal. Ha nem elég, vegyünk vissza a kedvességből, de marad-

junk meg a jó ízlés határánál.

 

Tiszteljük és szeressünk önmagunkat olyannyira, hogy ne legyünk senki rongybabája – kihasz-

nálni csak azt lehet, aki hagyja. Ilyenkor bizony választanunk kell: kínos pillanatokat okozunk,

megsértjük a másikat azzal, hogy végre egyszer nemet mondunk neki – de ezzel legalább a

sarkunkra állunk és nem engedjük magunkat megalázni vagy éppen hülyének nézni. Így

nekünk nincs min bosszankodni.

Tépelődjön, és gondolkodjon el magán az, akinek sorra valós kudarcai vannak, mert nem

megfelelő a helyzetkezelése. Annyit viszont segítsünk neki, hogy a változás mely irányába

tegyen lépéseket.

Mert a gondolataink, érzelmeink visznek minket – de nem mindegy, hogy előre vagy hátra.