MIÉRT ÍROK?

2010 augusztus 5. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Rengeteg volt a könyv a szülői házban, sokszor láttam szüleimet olvasni. Olyankor

kellemes nyugodtság volt az arcukon, és tartalmas csönd. Érezni lehetett, hogy

akkor ott, magukba szívva a szavakat, valami történik… valami elindult és zakatolt

bennük, ami csak az övék… hiába van ott a könyv a kezükben, melynek történetét

bárki, bárhol a világban olvashatja még – amit ők keltettek életre szívükben és lelki

szemeik előtt, az csak és kizárólag az ő külön világuk.

 

Én is részese akartam lenni egy ilyen világnak! Kértem anyut, aput, meséljenek, mit olvasnak,

és mit látnak, hadd legyek én is ott, ahol ők járnak!…De az nem volt olyan. Éreztem, láttam

az arcukon, hogy ez együtt nem megy. Ezt mindenkinek magának kell megteremtenie, átélnie.

Könyvet ragadtam hát nagy határozottan, hogy akkor most én is álmodok egy világot magam-

nak, ahol csak én leszek, és a könyv…és a leírt, de a magam módján elképzelt történet.

Persze ez már a mesekönyv – imádatomon túl volt, amikor már a mesék nem elegendőek a

lélek számára, mert azoknál valami bonyolultabb, több kell.

 

Hm…és mégis  milyen egyszerűen kezdődött. Fogtam egy üres vonalas füzetet, és mintha írva

lenne bármi is, én elkezdtem a saját költésű történetemet. Szemezgettem innen-onnan: mesék-

ből és a való életből. Ami történt velem, a testvéremmel, amit anyu-apu beszélgetéséből el-

csíptem. Hajnali 6-kor elkezdtem, és be nem állt a szám reggel 8-ig, amíg fel nem ébredt a

család.

Mert hangosan volt jó költeni, szőni egymáshoz a különálló, de mégis egybeforrasztható

élet – mese mozaikdarabokat.

 

Most pedig csendben jó írni.
És olvasni. Olvasni, hogy a való életen kívül legyen még történet bennem, legyen, mi el-

gondolkodtat és bölcsebbé tesz, és írni, hogy legyen, ami a többieket is elgondolkodtatja,

szórakoztatja,  vagy éppen tanítja…hogy legyen miről beszélgetnünk nekünk, és nekünk

önmagunkkal.