ROHANÁS…

2015 január 30. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Nem tudsz szólni már, csak dermedten állsz…

 

Zakatol az agy, a tested majd megfagy,

szóra nyitnád a szád, de a hangod megtréfál.

A torkodban gombóc, és rögtön arra gondolsz:

futni, menekülni, innen messzire elkerülni.

 

A hirtelen jött ötlet jót tett, rohansz az utcán,

a fejed kába és a sírás mint a láva tör fel…

Nincs gondolat, csak a fájdalom fojtogat,

szaladni kell…

Körülötted minden homályos,

és igazán az sem világos,

mi van most veled?!

Csak nyeled a könnyeid, és várod, hogy kitisztít,

hogy végre tudatosan is lélegezz.

 

Aztán egyszercsak a láb nem bírja tovább!

Ziháltan megtorpansz, térdre rogyva a földre huppansz.

Fejed a fáradtságtól lehanyatlik, aztán tekinted az égre emeld

és csak egy kérdés van benned: miért tette ezt veled?

Ismét szóra nyitnád a szád, de nincs erőd már

ahhoz, hogy vitatkozz.

Egy sóhajtással felismered,

hogy ez sem hoz megoldást.

 

Kuporogsz a földön, az agyad most egy börtön.

Úgy érzed, elakadtál, nincs tovább!!!

Mi mást tehetnél aztán?

Elered az eső, a cseppek ütemesen hullnak alá,

de te nem fázol, sőt, hidegségük kijózanítóan hatnak rád.

 

Újra felemeled a fejed, hogy az éggel farkasszemet

nézz, és inkább csak nevetsz…

Esőben a sírás nem egy látható dolog,

és mit tehetsz akkor, ha utolért a sorsod?

Meg nem történté tenni nem tudod már,

de egy valamit tehetsz: válaszolsz rá!

 

Egy hirtelen mozdulattal felállsz,

nagyot szívsz a friss levegőből,

s tudattalan felvértezed magad.

Mint aki lelki terhét itt letette,

úgy futsz vissza, energiával telve.

És bár zakatol az agy, nyugodni nem hagy,

de tested már nem fagy

– melegít a szív és az érzés: bármilyen nagy a kísértés,

hogy feladd, te nem teszed, mert tudod,

hogy a megoldás is te vagy…

 

 

HANGOK, SZAVAK

2014 december 14. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Figyelem a belső hangokat: vajon miket mondanak nekem?

Válaszolnak-e a kérdésre: hol a helyem?

Kell-e tudnom egyáltalán, mi vár reám, hogyan tovább,

vagy játsszam tovább egy útkereső mivoltát.

Nehéz érteni, hallani, mit akar a benső mondani.

Annyi sok zaj van kívül, a stereo hangzástól az ember megfeszül.

Ismerős arcok szavai idegenül csengenek, s aki nem ismer,

mond tuti jó tippeket. Kapkodjuk a fejünket,

szívünkben kinek a véleménye ül meg?

És aki a szavaival nem érintett meg?

Lehet, hogy később még igaza lehet…

Olyan nagy a kuszaság, a lárma, de az összefüggések mint egy láva

öntenek el bennünket belsőleg. Ha hagyunk időt pihenőnek,

ahol – ha akarjuk és hagyjuk – a választ megkapjuk a kérdésünkre:

melyik út visz előre? Majd ha lecsendesednek a visszhangok,

akkor egyértelmű lesz, mit kell tenni azért,

ami a boldogabb jövőnkhöz hozzátesz.

 

 

ALÁZAT – A MEGÉRTÉSHEZ

2014 október 29. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Alázat. Sok ember szerint negatív töltetű szó. Összetévesztik a megalázkodással, vagy

az egojuk nem engedi, hogy jó értelemben is gondoljanak rá. Az alázat nemcsak azt

jelenti, hogy az akaratomat, vágyamat alárendelem valaki más akaratának, hanem

jelenti a tisztelet, a méltóság becsben tartását.

 

Vannak esetek, amikor jobban járunk, ha engedünk másnak és hallgatunk… Az alázat segít

az egyik legfőbb „ellenségünk”, az ego legyőzésében, emberi mivoltunk

lemeztelenítésében. Ez hozzásegít ahhoz, hogy tisztábban lássuk lelkünket.

 

Előfordulhat, hogy az alázat tanúsítása során kapjuk meg az embereket érintő válaszokat,

döbbenünk rá tetteik mozgatórugóira, értjük meg érzéseiket.

Valamennyi ember felé azért is „kell” alázattal lenni, mert mindenkitől tanulhatunk valamit.

Ahhoz, hogy például ne rosszindulatként fogjuk fel a kritikákat, ennek tudatában kell lennünk.

Ezáltal nemcsak a másokkal való kapcsoltatunk lesz zökkenőmentesebb, de az önmagunkhoz

való viszonyunk is. Ezzel könnyíthetünk a látni vélt sérelmeinken. A cél pedig pont az, hogy

ne rabszolgaként vagy nyűgként éljük meg földi létezésünket, hanem legyünk boldogok –

a jóból tanuljunk, ne a szenvedések által! Mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van – bár

lehet nem szeretni, nem kedvelni, de lehet elfogadni.

 

Az alázat hozzásegít a fegyelemhez és a józan gondolkodáshoz. Ez szükséges például

ahhoz, hogy az ember ne csak végezze, hanem jól végezze a munkáját. Vannak hivatások,

amelyek sokkal többet jelentenek munkánál.  Ahol emberek sorsát veszik kézbe. A kliens,

a páciens, az ügyfél, a partner keres egy terepautát, egy tanácsadót, egy mentort stb. akitől

segítséget kér, és valami jót vár el a találkozástól, a kezeléstől.  A hozzájuk fordulók számára

ők a vigasz, a mentsvár, az iránytű – és nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba terelgetik

őket.

 

Az alázat, ha valóban gyakoroljuk, segít az elmélyülésben, az elmélkedésben. Tudjuk arra

fordítani a figyelmünket, ami valójában fontos – ezt a lelkünk tudja leginkább. Dolgozzunk

a fejlődés érdekében.

 

Az alázat formál. Rábír arra, hogy mi is tegyünk valamit az ügy érdekében. Ne csak át-

passzoljuk a sorsnak a feladatot. Ne keseregjünk a bajokon, hanem keressünk megoldást!

Az alázat megértést, szabadságot és lelki nagyságot ad.

 

 

 

 

MEGBOCSÁTÁS

2014 október 24. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Megbocsátás – szép szó, de ennek hallatán néha görcsbe rándul a gyomrunk, és

máris szirénázik fejünkben a „na azt már nem…” kezdetű, makacsságra utaló,

erőteljes kifejezés. Eszünkbe jut valaki és egy kellemetlen helyzet:

amikor megbántottak, leszóltak, megaláztak, szégyenbe hoztak…

Megtörtént, kísért az emlék még most is – de hát látjuk, az élet azóta is megy tovább.

Telnek-múlnak a napok, hetek, hónapok és évek; nem hivatkozhatunk állandóan

a múltra.

 

Nem tudjuk visszacsinálni. És ha siránkozunk rajta, akkor fog változni valami? Nem, semmi!

Legalábbis érdemben nem. Az egészségünk viszont rámehet lelkileg-szellemileg-fizikailag.

A megbocsátani nem tudó emberben ugyanolyan folyamatok zajlanak, mint az állandó

stresszben élőben, hiszen egyik sem kezeli a helyzetet.

 

Mit jelent a megbocsátás? Amikor már nincsenek érzelmek. Nem érzünk dühöt, haragot sem

az elkövető, sem a szituáció iránt. Amikor már nem fáj, amit tettek velünk.

Miért jó, ha megbocsátunk? Hogy ne cipeljük egy életen át ezt a lelki terhet. Amúgy is vannak

kisebb-nagyobb problémáink, miért tetézzük még a régi sérelmekkel?

Ne legyünk a saját magunk ellensége. Számoljon el a lelkiismeretével az, aki a másikat taccsra

vágta! Ja, hogy nála nem szólal meg az a bizonyos belső hang? Nem baj, az élettől mindenki

azt kapja, amit megérdemel. Ez már nem a mi dolgunk.

 

Nem kell nekünk szeretni azt, aki megbántott minket. Magunkat és az életünket szeressük

annyira, hogy a kínzó emlékeket elengedjük, hogy ne mérgezzék tovább napjainkat, és minket.

 

Adjunk helyet az új élményeknek!

A fájdalmat beszéljük ki, tomboljuk ki, írjuk ki magunkból. Foglalkozzunk vele,

sajnáljuk magunkat nyugodtan – ez is kell a feldolgozáshoz. Tegyük fel a kérdéseket

magunkban, magunknak, vagy akiben megbízunk, esetleg pont annak, akiről szól a történet:

Miért?…Miért tette(d) ezt?

Aztán tudatosan távolodjunk el a történtektől.

Koncentráljunk inkább a „hogyan” és a „mit” kérdésekre.

Mit tanultam az esetből, és mit csináljak legközelebb másképp, hasonló szituációban?

Hogy oldjam meg?

 

Tegyük ezt meg önmagunkért. Azért, hogy a lebilincselt energiáktól megszabaduljunk.

Hogy ne legyen bennünk fájdalom, se testileg, se lelkileg. Hogy őszinte legyen a mosolyunk.

 

HELYZETKEZELÉS

2011 február 28. | Szerző: Nyisztor Melinda

Egy nap alatt olyan sok minden történik velünk. Még akkor is, ha ki sem mozdulunk a

házból, és nem találkozunk, nem beszélgetünk senkivel. Gondolataink, érzelmeink

visznek minket – olykor előre, máskor hátra. Na igen, az utóbbi a rosszabbik

– mondhatnánk – de nem feltétlenül. Nincs olyan ember, aki mindent tökéletesen old

meg. Akkor már nem is ember lenne.

 

Sokszor feltesszük magunknak, vagy a legfőbb bizalmasunknak a kérdést: mit tehettem

volna? Mit mondjak, hogy mondjam meg a véleményemet, hogyan oldjam ezt meg? És

ezen van a hangsúly: akarjuk megoldani a helyzeteket. Inkább legyen tíz kínos percünk,

amikor előhozakodunk a témával és esélyt adunk a helyzet tisztázására, mint tíz kellemetlen

évünk – amiért nem szóltunk, hogy nekünk valami nem tetszik. Aztán szenvedhetünk miatta

életünk végéig.

A hibák korrigálása viszont éppen az a kellemetlen, fárasztó, döcögős szituáció, amely csiszolja

jellemünket. Az életkorok sajátosságaiból adódóan egyébként is változunk, kívülről – belülről

egyaránt, de a lényeg, hogy ez a változás pozitív legyen. Magunk és környezetünk számára is.

Mivel nem vagyunk egyformák, ez olykor vitatéma lehet másokkal, de felesleges, hogy kibékít-

hetetlen ellentétek legyenek.

Több igazság létezik: ahányan vagyunk, annyiféleképpen látunk egy adott helyzetet – a maga

szemszögéből mindenkinek igaza van. Hallgassuk meg a véleményeket, gondolkodjunk el rajta,

és ha úgy látjuk, merjünk változtatni elgondolásunkon. Mert ahogy szokták mondani: “A bölcs

megváltoztatja a véleményét, az ostoba soha.”

 

Annak semmi értelme nincs, hogy konokságból, büszkeségből, “csak azért se” engedjünk a

másiknak, ha tudjuk, hogy neki van igaza. A nyakasság, a bosszú ilyenkor minket emészt fel

belülről, mint azt, akivel szemben ezt elkövetjük. Neki ez fáj, és ennek a rossz érzésnek a

gyógyírje nálunk van: egy őszinte bocsánatkéréssel például már hatalmasat léptünk előre

önmagunk formálásában és kapcsolatunk ápolásában.

Ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, aztán elintézzük egy bűnbánó arckifejezéssel,

pityergéssel vagy egy halk sajnálommal. Inkább helyzetkezeljünk úgy, hogy egyre kevesebb-

szer kelljen bocsánatot kérni.

Tudjunk viselkedni: a megfelelő időben, a megfelelő embernek mondjuk el véleményünket.

Fontos kérdés a hogyan: tudnunk kell, vagy rá kell éreznünk arra, kivel hogy lehet beszélni.

Először próbáljuk megbeszélni a helyzetet: ki miért mondta azt, amit; miért és mit érez.  Ha

nem megy, nem muszáj meggyőzni egymást, kinek van igaza; de legalább fogadjuk el, tartsuk

tiszteletbe, hogy ugyanazon helyzet mást és mást jelenthet mindenkinek. Te azt gondolod, én

meg ezt – ennyi! Ha komolyabb, bonyolultabb a helyzet, kedvesen, de határozottan mondjuk el

véleményünket egy-két mondattal. Ha nem elég, vegyünk vissza a kedvességből, de marad-

junk meg a jó ízlés határánál.

 

Tiszteljük és szeressünk önmagunkat olyannyira, hogy ne legyünk senki rongybabája – kihasz-

nálni csak azt lehet, aki hagyja. Ilyenkor bizony választanunk kell: kínos pillanatokat okozunk,

megsértjük a másikat azzal, hogy végre egyszer nemet mondunk neki – de ezzel legalább a

sarkunkra állunk és nem engedjük magunkat megalázni vagy éppen hülyének nézni. Így

nekünk nincs min bosszankodni.

Tépelődjön, és gondolkodjon el magán az, akinek sorra valós kudarcai vannak, mert nem

megfelelő a helyzetkezelése. Annyit viszont segítsünk neki, hogy a változás mely irányába

tegyen lépéseket.

Mert a gondolataink, érzelmeink visznek minket – de nem mindegy, hogy előre vagy hátra.

 

KI NEVEL KIT?

2010 november 27. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Úgy tartjuk, hogy az évek folyamán egyre tapasztaltabbak, érettebbek és bölcsebbek

leszünk. De biztos ez? Felnőttként mindig okosabban cselekszünk, mint ahogy egy

gyerek tenné? Sokan talán most legyintenek. Mit tud egy kicsike az életről?

Ugyanakkor viszont azt is elismerjük, hogy gyermekként önfeledtebbek és őszintébbek

lehettünk. Akkor még mindig a játék volt a fontos, az, hogy jól érezzük magunkat. Akkor

ez volt a dolgunk. Közben kíváncsian fedeztük fel a világot: bátrak voltunk, merészek,

lelkesek és erősek – hittük, hogy minden lehetséges, amit szeretnénk.  Nem sokat

törődtünk az élet szabályaival, a protokollal, és a korlátokkal. Aztán megneveltek

minket. Sok mindent megtanultunk az élet törvényszerűségeiről, az emberi játszmákról,

és a felnőttkori egoról.

 

Látok egy kislányt magam előtt. Vagány, vállalkozó kedvű, hisz önmagában, hogy bármit

elérhet, bármi megtörténhet, nincs lehetetlen. Nem másokon átgázolva, hanem egyéb más

lehetőségeket megragadva, vagy újabbakat teremtve. Nézem ezt a kislányt, aki nem érti, a

felnőttek miért állítanak fel olyan korlátokat, aminek igazából semmi értelme nincs. Aki

fájlalja, hogy az ő véleményét, kérését nem veszik figyelembe, mert gyerek. Közben a felnőttek

túlbonyolítják azt, ami olyan egyszerű.

 

Jönnek az emlékképek: szoknyát kell húznia egy alkalomra, aminek kényelmetlen az anyaga.

Nem érti, miért az a fontos, hogy csinos legyen, miért nem az, hogy ő jól érezze magát? Ezt

azóta sem érti a nőkben…

Az oviban már két feladatlapot is kitöltött, míg a többiek még az elsőt sem fejezték be. Közben

ő nem játszhat mással, várnia kell – akkor megfogadja, nem akar másoknál jobb, gyorsabb

lenni. És ez a fogadalom az élete során sokszor visszaveti tetteiben….

Jött a Mikulás a színházba. Az kap szaloncukrot, aki mond egy verset. Senki nem jelentkezik,

ő megtöri a csendet. Majd még hárman jelentkeznek, aztán megint senki. Ő kimegy szerepelni

másodszorra is. Utána nincsenek többen, ezért ő harmadszorra is kimenne, szavalna. Menne,

de rászólnak: hagyjon másokat is érvényesülni. Ő hangosan elkiáltja magát:  – “Gyerekek, akar

még valaki szerepelni?” – Nem, senki. A télapónak még sok szaloncukra van, ő pedig még

számtalan verset tud – mégis, a felnőttek azt mondják, elég. Elégedjen meg ennyivel. Azóta

nem mer semmiből sokat kérni, és lelkiismeret furdalása van, ha valakitől csak úgy kap

valamit.

 

A kislány hiába adott hangot igazságérzetének, leintették, mert ő csak egy gyerek.

A véleményéért viszont mindig kiállt, vállalta önmagát, éppen azért a kérdés miatt, hogy miért

ne tehetné?

Miért ne tehetné? És miért nem teszi sok felnőtt? Van olyan, amikor kérdezik, akkor

sem válaszol, mert nem mer. Ami viszont egy négyévesnél aranyos, vagy bocsánatos, az egy

felnőttnél vicces vagy szánalmas is lehet.

Másvalaki inkább hazudik. Megint más valaki mindig azt mondja, amit a többiek hallani

akarnak. Utána pedig győzi kimagyarázni magát. Néhány embernek az a fontos, hogy mit

gondolnak róluk mások, és ez a kép nehogy már csúnya legyen. De ilyenkor vajon a tükör-

képük milyen abban a varázstükörben, amelyben minden tettünk, a szavaink és szokásaink

lenyomata is ott van az arcképünk mellett?

 

A felnőttek irányítják, terelgetik a gyerekeket. De miért ne lehetne ez kölcsönös? Nyilván nem

véletlenül olvashatjuk egyre több helyen, hogy a szülők nagy tanítómesterei a gyerekek. Ha

félretesszük felsőbbrendűségi érzésünket, akkor biztos mindenki tud mondani az életéből olyan

helyzeteket, amikor erre van példa. A gyerekeknek nyilván nincs akkora élettapasztalatuk, mint

nekünk, de bennük megvan az az eredendő tisztaság, amit úgy szeretünk és irigylünk

bennünk. Ha pedig ez tetszik nekünk, tegyük meg, hogy hallgatunk rá – hiszen ahogy mi sem

akarunk rosszat nekik, úgy ők is azt akarják, hogy mi boldogok legyünk. És ők még azok…

 

 

SIKER ÉS BOLDOGSÁG

2010 november 3. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Siker és boldogság. Pozitív töltetű szavak.

Amikor halljuk, vagy olvassuk, kellemes érzés fut át rajtunk, és megadjuk az időt arra,

hogy az erről szóló beszélgetést meghallgassuk, az írást elolvassuk. Mert mindannyian

erre vágyunk – sikerre és boldogságra. De mi a siker? És a boldogság? Amikor fel-

tesszük magunknak a kérdést: sikeres ember vagyok én? Boldog vagyok én? – akkor a

felelet előtt picit gondolkodóba esünk, aztán rávágjuk a választ: igen, sikeres vagyok.

Ezt tapasztaltam akkor, amikor tíz, véletlenszerűen kiválasztott embernek tettem fel ezt

a kérdést.

 

Őszinte örömömre mondom, megdöbbentettek a válaszadások, mert arra számítottam, hogy

az emberek majd hosszasan elgondolkodva visszakérdeznek: miben mérjük a sikert?! De nem.

Nemes egyszerűséggel igennel feleltek, mert a sok panaszkodás és zúgolódás ellenére is

elégedettek az életükkel. Nem arról van szó, hogy minden így kerek, és semmin nem lehetne

változtatni, sőt! De ők tudják azt, hogy a hétköznapok is lehetnek színesek, hogy a borúra derű

jön, és hogy a rossz lehetne még rosszabb. Hogy mi ennek a kulcsa? Közhelyekkel válaszolok

ezekre, mert igenis van bennük ráció: Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét. Az élet

olyan, mint a szennyvízcsatorna: hogy mit lehet kihozni belőle, az attól függ, mi lett beleadva.

Az életet nem leélni kell, hanem megélni. És ha ezekkel végképp nem megy, akkor: ha valamit

nem tudsz megváltoztatni, változtasd meg a hozzáállásod. Pontosan erről van szó.

 

A sikert nem kell nagy dolgokba mérni. Mindenkinek megjár és bárki élvezheti az élet apró

örömeit, nemcsak a fiatalok vagy a középkorúak, akik még szépek, egészségek, fittek, trendik

és a jövő nagy reménységei.

A siker betétkönyvébe olyan tételek is írhatóak, mint hogy: egyszerűen jó napom volt ma.

Szépen teljesítettem a vizsgán. Sikerült elintézni egy kusza hivatali ügyemet. Amit mára el-

terveztem, azt mind megcsináltam. Tudtam félretenni egy kis pénzt, vagy maradt annyi, hogy

hosszú idő után vegyek magamnak egy új könyvet, egy új ruhát. Jóízűt beszélgettem a barát-

nőmmel. Felhívott az anyukám, hogy elmondja, szeret engem. A sok munka mellett volt egy kis

időm magamra és a pihenésre. A kedvenc ételemet főztem, amit már oly rég nem készítettem

el…. hosszasan sorolhatnám még, de értjük ugye, hogy miről van szó? Ezek a látszólag

nyűasznyi dolgok igenis sokat számítanak mindennapjainkba, így az életünkbe is.

Tekinthetünk rájuk úgy is, hogy igen, szoktak ilyenek lenni, és? Mi van ebben? Jó volt és kész!

De ha ezeket a dolgokat nem kezeljük tisztelettel, akkor az balsiker. Mert akkor már az ego

győzedelmeskedik a szívünk felett. Ha ezen dolgok iránt alázattal vagyunk, akkor tekinthetjük

őket a mosoly és a vidámság forrásának, amiről tudjuk, hogy kiapadhatatlan.

 

Az is való igaz, hogy a siker nem egyenlő a boldogsággal. Ismerünk olyan embereket, hogy

nagy örömük van a karrierben, és több szomorúságuk a magánéletben. Vagy fordítva.

Ha megtaláljuk az arany középutat, és nem esünk át a „ló túloldalára”, hanem a pár perces

örömforrásoknak is át tudjuk adni magunkat, akkor elmondhatjuk, hogy igenis vannak

sikereink az életben. Ezek táplálnak minket, és boldoggá tesznek.

 

 

MINDEN ÉS SEMMI…

2010 augusztus 9. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Amikor úgy ébredünk, hogy minden mindegy, de semmi sem jó; amikor úgy csinálnánk

valamit, aztán nem csinálunk semmit; amikor kellemes kikapcsolódásra vágyunk

agyilag, helyette viszont zakatolnak a gondolataink mindenről – na talán akkor érdemes

megálljt parancsolni önmagunknak, és a jelenre figyelni. Ilyenkor szoktuk feltenni

magunknak a kérdést: tulajdonképpen mi a bajom? Most mit hisztizek?

 

Vegyük sorra, mi az, ami van:

>   Egészséges vagyok. Minden fennakadás és erőlködés nélkül tudom tenni a dolgom,

csinálhatom, amit kell vagy amihez kedvem van: rendbe tehetem és csinosíthatom az

otthonomat, főzhetek valami finomat a családnak, akik utána majd jól megdicsérnek.

Vagy éppenséggel élvezhetem a szabadságot: olvashatok, kirándulhatok, elmehetnék

futni, vagy ülhetek a számítógép előtt és kedvemre szörfölhetek a neten.

Mert ugyebár volt olyan is, amikor valóra vált a hőn áhított vágyam: csak egy hetet

hadd lehessek itthon, hogy pihenhessek és csinálhassam, amit akarok.

Igen, pihenhettem, sőt, két hétre ki is írt az orvos, a hirtelen jött műtét után. Fizikailag

olyan rosszul voltam, hogy képtelen voltam bármit is tenni. Csak feküdtem az ágyban,

és meredtem a tévé képernyőjére, teljes bambaságban. 1 hét után aztán szabad

akaratomból inkább mentem dolgozni, és a lassú tempóm ellenére is élveztem, hogy

végre nekem is tevékenyen telnek napjaim, mint más embereknek!

Vigyázz, mit kérsz, mert megadatik!

 

>   Van munkahelyem. Pénzből élünk, mese nincs, dolgozni kell. Én abban a szerencsé-

ben részesülhetek, hogy szeretem a munkatársaimat, és kedvvel végzem a munkám.

Persze nálunk sem mindig minden rózsaszín, de ezeket ki lehet heverni. Nincs olyan hely, ahol

ne lenne konfliktus vagy ne vigyorogna ránk az ördög. Nem tagadom, olykor nekem is vannak

kellemetlen napjaim, de van munkám, van miért felkelnem reggelente, és van pénzem, amiből

– ha nem is nagylábon, inkább spórolgatva, de meg tudok élni.

 

>   Van Szerelmem! Szándékosan nem fogalmaztam úgy, hogy van párkapcsolatom. Nekem

fontos, hogy ne csak legyek egy kapcsolatban, hanem éljem is azt minden szépségével és

hullámvölgyével együtt. Az örömök motiválnak, hogy a konfliktusokat ne elsimítsuk, hanem

oldjuk  meg. Nem én egyedül, hanem mi ketten. Ettől vagyunk társak.

Megjegyzem még, én mindig úgy gondoltam, hogy egyedül nem tudnék élni. Nem bírnám

elviselni, és biztos unatkoznék.  Hát elmondom, hogy amikor hipp-hopp úgy alakult a

sorsom, hogy költöztem, de egyedül, az volt életem egyik legszebb időszaka! De ez egy másik

történet…

 

>   Van fedél a fejem fölött – ahogy mondani szokták. Nem az számít, hogy mekkora és milyen,

hanem a mai gazdasági helyzetet nézve, tényleg örülhetünk annak, ha a szó szoros

értelmében van tető felettünk.

Ha ennél a gondolatnál továbbmegyünk, akkor fontos, hogy ott jól érezzem magam benne.

Hogy az valóban az otthonom legyen, számomra a nyugalom, a béke szigete. Ne csak egy

lakás vagy egy ház. Hanem egy burok, ami bár nem véd meg a bajtól, de sajátos atmosz-

férájával segít lecsendesedni és biztonságot nyújt.

 

>    Vannak barátaim. Nem haverok, ismerősök, hanem a szó szoros értelmében barátok.

Akikkel az évek alatt bebizonyítottuk egymásnak, hogy úgy szeretjük a másikat, ahogy van.

Együtt örülünk, de nem sírunk együtt, hanem ha baj van, a másik minden erejét, tudását és

idejét összeszedi, hogy segítsen megoldani a helyzetet. Nem a másik helyett, hanem

támogatva őt. A barátaim nincsenek sokan, egy kezemen meg tudom őket számolni. De nem

a mennyiség a lényeg, hanem a minőség.

 

Szóval amikor feltör bennem a „tulajdonképpen most mi bajom van” – kérdés, akkor a fent

leírtakat elsorolva rájövök, hogy igazából velem van a baj. A válaszom pedig erre az, hogy

igen, bár vannak helyzetek, amikor egy-két napig, – hogy túlzásba ne essünk, megengedett

az önsajnálat, a mártírkodás, a „nemtalálomahelyem” életérzés, de amikor valami

piszlicsáré dolog nem úgy történik, ahogy én akartam, vagy éppenhogy nem történik semmi,

akkor:

–    kezdjük el végre élvezni azt, amink van,

–    tanuljunk meg örülni a most-nak,

–    és hozzuk már ki a maximumot magunkból és a jelen pillanataiból!

Hiszen volt már rosszabb is, és akkor is boldog voltam!