HÁLA

2014 december 14. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

 

Köszönöm Istenem, az életemet!

Köszönöm a napjaimat, az érzéseimet, a gondolataimat, a történéseimet.

Köszönöm a családomat, a barátaimat, az embereket, akikkel összehozol.

 

Hálás vagyok.

 

Mit adhatnék cserébe Neked, akinek mindene megvan?

Neked nem kell ajándék, pénz, semmi olyan, ami kézzelfogható.

Mit nyújthatnék akkor, hogy ne csak én érezzem, hanem számodra

kifejezhessem a hálát?

 

Talán tudom a választ: azt mutathatom meg Neked, hogy mindent,

amit nekem szolgáltattál: megbecsülöm és a javamra, illetve a többi

ember javára fordítom.

 

Kihasználom az időt, amikor a szeretteimmel lehetek. Számomra hasznosan

töltöm az időt, amikor magam lehetek. Megbecsülöm az embereket, a szavaikat,

a tekintetüket, a köztünk lévő beszédes csendet. Az érzést, hogy együtt vagyunk,

a perceket, az energiát, amit egymásra fordítunk. Elraktározom a szép pillanatokat,

hogy szűkebb időkben legyen miből merítkezni.

Köszönetet érzek aziránt, ami történik velem: ha kellemes, azért; ha fáj, azért,

mert tudom, hogy a kellemetlenségek is tanítanak, nem ok nélkül vannak.

Majd ha elmúlik a fájdalom, akkor valamiben meg fogom érezni

annak a szükségességét.

Örülök mindennek, amit tárgyi javakban kapok, megvásárolhatok.

 

Sokan félnek a hálálkodástól, mert azt gondolják, az azt jelenti,

hogy ők valamivel tartoznak, és adósnak lenni nem jó dolog.

Mondjuk a földi dolgokban bizonyára így van.

De a Mindenhatónak erre nincs szüksége: ő nem akar mást hálánk jeléül,

minthogy alapvetően boldognak lásson bennünket.

Hogy megéljük a pillanatok érzéseit, legyen az bármilyen is

– hiszen előbb-utóbb minden a helyére kerül.

De akkor már – ezekkel a tapasztalatokkal – többek leszünk.

 

 

“SZÓLJON HANGOSAN AZ ÉNEK!”

2014 november 9. | Szerző: Nyisztor Melinda

De szeretnék tudni jól énekelni!…

A művészet, a kultúra és az önkifejezés egyik legszebb formája szerintem az éneklés.

Nemcsak hogy valamennyi emberi érzést, élményt és gondolatot szavakba önthetjük

általa, de emellé még társul a dallam, a ritmika – és a beszéd, a monológ helyett meg-

születik egy dal! Egy dal, melyet énekelve újra átélhetjük a mondanivalóját, és mind-

eközben új élményt is szerzünk önmagunknak: ez az, elmondtuk, kiadtuk magunkból,

világgá kürtöltük ami ott van bennünk… legbelül… Legyen az öröm, bánat, dráma,

tragédia, komédia. Legyen az múlt, jelen, jövő, megtörtént vagy fikció. De valamiért

bennünk van, és ennek utat kell adni, hadd szóljon!

Lehet halkan, lágyan, gyengéden – simogatva a lelket; és lehet dinamikusan, bátran,

erőteljesen, már-már kiabálva – ha azt követeli meg a hangulat, vagy a bennünk lévő

érzelem.

 

Én eközben sajnos csak azt dúdolgatom – igen sajátos ütemben – hogy “de szeretnék énekelni

tudni!” Általános iskolás koromban az intézménynek a magyar – és a német énekkarának is

tagja voltam, egészen addig, amíg az egyik próbán rám szólt a tanárnő: “Vagy a Melinda

énekel halkabban, vagy a többiek hangosabban”! – Pedig én csak annyira, de annyira átéltem

azt a vidám kis dalocskát! De a többiek nem énekeltek hangosabban…

 

Teltek-múltak az évek, énekfelvételi a tanítóképzőben. Azt gondoltam, megy ez, hát négyes

– ötös voltam énekből! Csak akkor néztem nagy szemekkel, amikor magnóról visszahallgattam

a kornyikálásomat. Úristen, ezt nem tehetem meg a gyerekekkel! Ha ezzel a hanggal

tanítanám őket, egy életre elmenne a kedvük az énekléstől. ( Nem nevelkedne több X-faktor

palánta, és nem születne több Kiscsillag, sem Megasztár! ) Szóval próba, próba, énektanár,

zongora és sok-sok gyakorlás.

Végül sikerült, meglett, de nem úgy, ahogy én szerettem volna. Számomra volt csak kudarc.

Otthon a kisszobában olyan szépen szólt, még a szomszéd is megdicsért, hogy milyen szép

“az a marosszéki kerek erdő”. De ott, a zsűri előtt… a többi száz versenyző meg az ajtó előtt…

A Melinda inkább halkabban énekelt, így nem tudta megmutatni azokat az igen szép magas

hangokat. Szóval az éneklés nem az én utam, ez már többször világossá vált számomra.

 

Viszont a kornyikálásom – akármilyen is – nekem ad egyfajta pluszt. Feltölt. Rádöbbentem

arra, hogy a bátorságommal (hogy ki merem ereszteni a hangom) túlléptem a félelmemen,

leküzdöttem a gyávaságomat. Kvázi kiálltam magamért: én szeretem ezt csinálni, nekem ez

jó, és nem ártok vele senkinek. Akkor miért ne tenném? Szóval egy ilyen egyszerű dolog

ennyi mindent tud adni. Ki gondolta volna még az elején?!

 

Én azt mondom, szeresse magát az ember annyira, hogy megadja magának a belső

szabadságot! Mert mindannyian arra vágyunk. Erre pedig mindig lehet módot találni.

Kinek a tánc, kinek a versek, kinek a kézműveskedés, kinek a sport, és még sorolhatnám

– és meglátjuk, ha rendszeresen időt szánunk arra, hogy lelkünknek kedveskedjünk, az

meghálálja nekünk.

A kisfiamnak viszont mindegy, hogy szól a dal, örül neki. Csak azt nem tudom eldönteni, a

mosolya azt jelenti, hogy velem örül, vagy rajtam nevet – mert nagyon nem mindegy!