ROHANÁS…

2015 január 30. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Nem tudsz szólni már, csak dermedten állsz…

 

Zakatol az agy, a tested majd megfagy,

szóra nyitnád a szád, de a hangod megtréfál.

A torkodban gombóc, és rögtön arra gondolsz:

futni, menekülni, innen messzire elkerülni.

 

A hirtelen jött ötlet jót tett, rohansz az utcán,

a fejed kába és a sírás mint a láva tör fel…

Nincs gondolat, csak a fájdalom fojtogat,

szaladni kell…

Körülötted minden homályos,

és igazán az sem világos,

mi van most veled?!

Csak nyeled a könnyeid, és várod, hogy kitisztít,

hogy végre tudatosan is lélegezz.

 

Aztán egyszercsak a láb nem bírja tovább!

Ziháltan megtorpansz, térdre rogyva a földre huppansz.

Fejed a fáradtságtól lehanyatlik, aztán tekinted az égre emeld

és csak egy kérdés van benned: miért tette ezt veled?

Ismét szóra nyitnád a szád, de nincs erőd már

ahhoz, hogy vitatkozz.

Egy sóhajtással felismered,

hogy ez sem hoz megoldást.

 

Kuporogsz a földön, az agyad most egy börtön.

Úgy érzed, elakadtál, nincs tovább!!!

Mi mást tehetnél aztán?

Elered az eső, a cseppek ütemesen hullnak alá,

de te nem fázol, sőt, hidegségük kijózanítóan hatnak rád.

 

Újra felemeled a fejed, hogy az éggel farkasszemet

nézz, és inkább csak nevetsz…

Esőben a sírás nem egy látható dolog,

és mit tehetsz akkor, ha utolért a sorsod?

Meg nem történté tenni nem tudod már,

de egy valamit tehetsz: válaszolsz rá!

 

Egy hirtelen mozdulattal felállsz,

nagyot szívsz a friss levegőből,

s tudattalan felvértezed magad.

Mint aki lelki terhét itt letette,

úgy futsz vissza, energiával telve.

És bár zakatol az agy, nyugodni nem hagy,

de tested már nem fagy

– melegít a szív és az érzés: bármilyen nagy a kísértés,

hogy feladd, te nem teszed, mert tudod,

hogy a megoldás is te vagy…

 

 

MEGBOCSÁTÁS

2014 október 24. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Megbocsátás – szép szó, de ennek hallatán néha görcsbe rándul a gyomrunk, és

máris szirénázik fejünkben a „na azt már nem…” kezdetű, makacsságra utaló,

erőteljes kifejezés. Eszünkbe jut valaki és egy kellemetlen helyzet:

amikor megbántottak, leszóltak, megaláztak, szégyenbe hoztak…

Megtörtént, kísért az emlék még most is – de hát látjuk, az élet azóta is megy tovább.

Telnek-múlnak a napok, hetek, hónapok és évek; nem hivatkozhatunk állandóan

a múltra.

 

Nem tudjuk visszacsinálni. És ha siránkozunk rajta, akkor fog változni valami? Nem, semmi!

Legalábbis érdemben nem. Az egészségünk viszont rámehet lelkileg-szellemileg-fizikailag.

A megbocsátani nem tudó emberben ugyanolyan folyamatok zajlanak, mint az állandó

stresszben élőben, hiszen egyik sem kezeli a helyzetet.

 

Mit jelent a megbocsátás? Amikor már nincsenek érzelmek. Nem érzünk dühöt, haragot sem

az elkövető, sem a szituáció iránt. Amikor már nem fáj, amit tettek velünk.

Miért jó, ha megbocsátunk? Hogy ne cipeljük egy életen át ezt a lelki terhet. Amúgy is vannak

kisebb-nagyobb problémáink, miért tetézzük még a régi sérelmekkel?

Ne legyünk a saját magunk ellensége. Számoljon el a lelkiismeretével az, aki a másikat taccsra

vágta! Ja, hogy nála nem szólal meg az a bizonyos belső hang? Nem baj, az élettől mindenki

azt kapja, amit megérdemel. Ez már nem a mi dolgunk.

 

Nem kell nekünk szeretni azt, aki megbántott minket. Magunkat és az életünket szeressük

annyira, hogy a kínzó emlékeket elengedjük, hogy ne mérgezzék tovább napjainkat, és minket.

 

Adjunk helyet az új élményeknek!

A fájdalmat beszéljük ki, tomboljuk ki, írjuk ki magunkból. Foglalkozzunk vele,

sajnáljuk magunkat nyugodtan – ez is kell a feldolgozáshoz. Tegyük fel a kérdéseket

magunkban, magunknak, vagy akiben megbízunk, esetleg pont annak, akiről szól a történet:

Miért?…Miért tette(d) ezt?

Aztán tudatosan távolodjunk el a történtektől.

Koncentráljunk inkább a „hogyan” és a „mit” kérdésekre.

Mit tanultam az esetből, és mit csináljak legközelebb másképp, hasonló szituációban?

Hogy oldjam meg?

 

Tegyük ezt meg önmagunkért. Azért, hogy a lebilincselt energiáktól megszabaduljunk.

Hogy ne legyen bennünk fájdalom, se testileg, se lelkileg. Hogy őszinte legyen a mosolyunk.

 

MINDEN ÉS SEMMI…

2010 augusztus 9. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Amikor úgy ébredünk, hogy minden mindegy, de semmi sem jó; amikor úgy csinálnánk

valamit, aztán nem csinálunk semmit; amikor kellemes kikapcsolódásra vágyunk

agyilag, helyette viszont zakatolnak a gondolataink mindenről – na talán akkor érdemes

megálljt parancsolni önmagunknak, és a jelenre figyelni. Ilyenkor szoktuk feltenni

magunknak a kérdést: tulajdonképpen mi a bajom? Most mit hisztizek?

 

Vegyük sorra, mi az, ami van:

>   Egészséges vagyok. Minden fennakadás és erőlködés nélkül tudom tenni a dolgom,

csinálhatom, amit kell vagy amihez kedvem van: rendbe tehetem és csinosíthatom az

otthonomat, főzhetek valami finomat a családnak, akik utána majd jól megdicsérnek.

Vagy éppenséggel élvezhetem a szabadságot: olvashatok, kirándulhatok, elmehetnék

futni, vagy ülhetek a számítógép előtt és kedvemre szörfölhetek a neten.

Mert ugyebár volt olyan is, amikor valóra vált a hőn áhított vágyam: csak egy hetet

hadd lehessek itthon, hogy pihenhessek és csinálhassam, amit akarok.

Igen, pihenhettem, sőt, két hétre ki is írt az orvos, a hirtelen jött műtét után. Fizikailag

olyan rosszul voltam, hogy képtelen voltam bármit is tenni. Csak feküdtem az ágyban,

és meredtem a tévé képernyőjére, teljes bambaságban. 1 hét után aztán szabad

akaratomból inkább mentem dolgozni, és a lassú tempóm ellenére is élveztem, hogy

végre nekem is tevékenyen telnek napjaim, mint más embereknek!

Vigyázz, mit kérsz, mert megadatik!

 

>   Van munkahelyem. Pénzből élünk, mese nincs, dolgozni kell. Én abban a szerencsé-

ben részesülhetek, hogy szeretem a munkatársaimat, és kedvvel végzem a munkám.

Persze nálunk sem mindig minden rózsaszín, de ezeket ki lehet heverni. Nincs olyan hely, ahol

ne lenne konfliktus vagy ne vigyorogna ránk az ördög. Nem tagadom, olykor nekem is vannak

kellemetlen napjaim, de van munkám, van miért felkelnem reggelente, és van pénzem, amiből

– ha nem is nagylábon, inkább spórolgatva, de meg tudok élni.

 

>   Van Szerelmem! Szándékosan nem fogalmaztam úgy, hogy van párkapcsolatom. Nekem

fontos, hogy ne csak legyek egy kapcsolatban, hanem éljem is azt minden szépségével és

hullámvölgyével együtt. Az örömök motiválnak, hogy a konfliktusokat ne elsimítsuk, hanem

oldjuk  meg. Nem én egyedül, hanem mi ketten. Ettől vagyunk társak.

Megjegyzem még, én mindig úgy gondoltam, hogy egyedül nem tudnék élni. Nem bírnám

elviselni, és biztos unatkoznék.  Hát elmondom, hogy amikor hipp-hopp úgy alakult a

sorsom, hogy költöztem, de egyedül, az volt életem egyik legszebb időszaka! De ez egy másik

történet…

 

>   Van fedél a fejem fölött – ahogy mondani szokták. Nem az számít, hogy mekkora és milyen,

hanem a mai gazdasági helyzetet nézve, tényleg örülhetünk annak, ha a szó szoros

értelmében van tető felettünk.

Ha ennél a gondolatnál továbbmegyünk, akkor fontos, hogy ott jól érezzem magam benne.

Hogy az valóban az otthonom legyen, számomra a nyugalom, a béke szigete. Ne csak egy

lakás vagy egy ház. Hanem egy burok, ami bár nem véd meg a bajtól, de sajátos atmosz-

férájával segít lecsendesedni és biztonságot nyújt.

 

>    Vannak barátaim. Nem haverok, ismerősök, hanem a szó szoros értelmében barátok.

Akikkel az évek alatt bebizonyítottuk egymásnak, hogy úgy szeretjük a másikat, ahogy van.

Együtt örülünk, de nem sírunk együtt, hanem ha baj van, a másik minden erejét, tudását és

idejét összeszedi, hogy segítsen megoldani a helyzetet. Nem a másik helyett, hanem

támogatva őt. A barátaim nincsenek sokan, egy kezemen meg tudom őket számolni. De nem

a mennyiség a lényeg, hanem a minőség.

 

Szóval amikor feltör bennem a „tulajdonképpen most mi bajom van” – kérdés, akkor a fent

leírtakat elsorolva rájövök, hogy igazából velem van a baj. A válaszom pedig erre az, hogy

igen, bár vannak helyzetek, amikor egy-két napig, – hogy túlzásba ne essünk, megengedett

az önsajnálat, a mártírkodás, a „nemtalálomahelyem” életérzés, de amikor valami

piszlicsáré dolog nem úgy történik, ahogy én akartam, vagy éppenhogy nem történik semmi,

akkor:

–    kezdjük el végre élvezni azt, amink van,

–    tanuljunk meg örülni a most-nak,

–    és hozzuk már ki a maximumot magunkból és a jelen pillanataiból!

Hiszen volt már rosszabb is, és akkor is boldog voltam!