“SZÓLJON HANGOSAN AZ ÉNEK!”

2014 november 9. | Szerző: Nyisztor Melinda

De szeretnék tudni jól énekelni!…

A művészet, a kultúra és az önkifejezés egyik legszebb formája szerintem az éneklés.

Nemcsak hogy valamennyi emberi érzést, élményt és gondolatot szavakba önthetjük

általa, de emellé még társul a dallam, a ritmika – és a beszéd, a monológ helyett meg-

születik egy dal! Egy dal, melyet énekelve újra átélhetjük a mondanivalóját, és mind-

eközben új élményt is szerzünk önmagunknak: ez az, elmondtuk, kiadtuk magunkból,

világgá kürtöltük ami ott van bennünk… legbelül… Legyen az öröm, bánat, dráma,

tragédia, komédia. Legyen az múlt, jelen, jövő, megtörtént vagy fikció. De valamiért

bennünk van, és ennek utat kell adni, hadd szóljon!

Lehet halkan, lágyan, gyengéden – simogatva a lelket; és lehet dinamikusan, bátran,

erőteljesen, már-már kiabálva – ha azt követeli meg a hangulat, vagy a bennünk lévő

érzelem.

 

Én eközben sajnos csak azt dúdolgatom – igen sajátos ütemben – hogy “de szeretnék énekelni

tudni!” Általános iskolás koromban az intézménynek a magyar – és a német énekkarának is

tagja voltam, egészen addig, amíg az egyik próbán rám szólt a tanárnő: “Vagy a Melinda

énekel halkabban, vagy a többiek hangosabban”! – Pedig én csak annyira, de annyira átéltem

azt a vidám kis dalocskát! De a többiek nem énekeltek hangosabban…

 

Teltek-múltak az évek, énekfelvételi a tanítóképzőben. Azt gondoltam, megy ez, hát négyes

– ötös voltam énekből! Csak akkor néztem nagy szemekkel, amikor magnóról visszahallgattam

a kornyikálásomat. Úristen, ezt nem tehetem meg a gyerekekkel! Ha ezzel a hanggal

tanítanám őket, egy életre elmenne a kedvük az énekléstől. ( Nem nevelkedne több X-faktor

palánta, és nem születne több Kiscsillag, sem Megasztár! ) Szóval próba, próba, énektanár,

zongora és sok-sok gyakorlás.

Végül sikerült, meglett, de nem úgy, ahogy én szerettem volna. Számomra volt csak kudarc.

Otthon a kisszobában olyan szépen szólt, még a szomszéd is megdicsért, hogy milyen szép

“az a marosszéki kerek erdő”. De ott, a zsűri előtt… a többi száz versenyző meg az ajtó előtt…

A Melinda inkább halkabban énekelt, így nem tudta megmutatni azokat az igen szép magas

hangokat. Szóval az éneklés nem az én utam, ez már többször világossá vált számomra.

 

Viszont a kornyikálásom – akármilyen is – nekem ad egyfajta pluszt. Feltölt. Rádöbbentem

arra, hogy a bátorságommal (hogy ki merem ereszteni a hangom) túlléptem a félelmemen,

leküzdöttem a gyávaságomat. Kvázi kiálltam magamért: én szeretem ezt csinálni, nekem ez

jó, és nem ártok vele senkinek. Akkor miért ne tenném? Szóval egy ilyen egyszerű dolog

ennyi mindent tud adni. Ki gondolta volna még az elején?!

 

Én azt mondom, szeresse magát az ember annyira, hogy megadja magának a belső

szabadságot! Mert mindannyian arra vágyunk. Erre pedig mindig lehet módot találni.

Kinek a tánc, kinek a versek, kinek a kézműveskedés, kinek a sport, és még sorolhatnám

– és meglátjuk, ha rendszeresen időt szánunk arra, hogy lelkünknek kedveskedjünk, az

meghálálja nekünk.

A kisfiamnak viszont mindegy, hogy szól a dal, örül neki. Csak azt nem tudom eldönteni, a

mosolya azt jelenti, hogy velem örül, vagy rajtam nevet – mert nagyon nem mindegy!