EGO – PRO ÉS KONTRA

2014 október 27. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

 

ego = én, egoizmus = énközpontúság

 

Ez az egyik olyan valami, amiből minél több van bennünk, annál rosszabb. Annál

nehezebben találjuk meg az őszinte hangot társainkkal és saját magunkkal.

 

Az ego öltöztet. Álruhát ad az emberre, amiben a tulajdonosa nem érzi jól magát, és a

többieknek sem tetszik. Nehéz kivetkőzni belőle. Minél vastagabb, annál jobban érzi azt a

viselője, hogy nélküle meztelen, kiszolgáltatott lenne. Így viszont legalább „nem látja a fától

az erdőt”, illetve „más szemében meglátja a szálkát, de a sajátjába a gerendát sem veszi

észre”…

 

Az egoista szlogenje: „Ha nekem nem jó, másnak se legyen jó!”, vagy „Nekem jó, a többiek

meg nem érdekelnek!”, vagy „Legyen most a másiknak is jó, mert az én érdekem ezt kívánja!” .

Összetéveszti az ego hangját lelke megszólalásával. Ez utólag válik világossá: amikor megtette

az ego által diktáltakat, de utána nemhogy jól érezné magát, hanem nagy üresség következik

be. Ebből tudható, hogy ez csak az ego szeszélyes vágya volt, és korántsem az, melyre lelke

mélyén vágyott. Van, akinek ez abszolút nem jut el a tudatáig, és ezért csak egymás után

kapkodva igyekszik kielégíteni óhajait: -… „majd akkor már jó lesz, majd akkor már boldog

leszek”…. – aztán mégsem.

 

Az ego a nagyon emberi tulajdonságainkért, szokásainkért felelős. Olyan dolgokért, melyek itt

a lenti világban fontosak. Segít abban is, hogy tempót tartsunk a mai rohanó világban,

beilleszkedjünk a társadalomba, hogy eleget tegyünk az elvárásoknak. Tehát ugyanakkor

támogatja azt is, amire vágyunk. Hajt minket előre. Ezért olyan paradoxon, összetett, ami

hozzánk tartozik; ettől vagyunk emberek.

Az egot állandóan kontroll alatt kell tartani, hogy tudjuk, hol tartunk, hányadán állunk és

mennyit kell dolgozni azon, hogy amennyire lehet, leépítsük.

 

Az egoista ember az én-tudat rabja. Nincs tisztában azzal, mennyi energiát fecsérel el az ego

karbantartására, amit hasznosabb foglalatosságba is fektethetne. Például hogy az öröm

érzése ne felszínes és átmeneti legyen, hanem minőségi és tartós. Merthogy mindenki erre

vágyik, nem igaz?

Nagy pofon kell ahhoz, hogy feleszméljen, hogy amiért idáig küzdött, az tulajdonképpen

semmi. Mert amikor majd eltávozik a földi létből, akkor csak mit vihet magával? A tárgyi

dolgokat nyilván nem. Azok maradnak: a ház, az autó, a laptop, az okostelefon, a huszadik

márkás cipő, ruha stb. Viszont a megélt érzelmek és élmények vele maradnak.

Egoista esetben: félelem, aggódás, hazugságok, törtetés élménye, öntömjénezés.

Az ego képtelen a szeretetre, nem tűr el maga mellett mást, csak az érdekeket. Megteremti a

saját világát, mely hazug és üres.

Az ego elhiteti velünk, hogy mennyire jó emberek vagyunk, mennyire jól tesszük dolgainkat.

Mivel ez hamis kép, legbelül érezni lehet, hogy valami nem stimmel. De az ego nem engedi,

hogy mélyebbre nézzünk, és megtaláljuk, mi hibázik. Inkább elhiteti velünk, hogy mi jól

vagyunk, és a többiek a hülyék. Ezen „ruha” nélkül szeretetteljesebbek, ergo boldogabb

lehetnénk. Nélküle beláthatna a viselője oda, ahova eddig nem tudott és nem mert:

a saját lelkébe. Ő fél a csendtől, fél a kellemetlen válaszoktól.

 

A sírás-rívás után jöhet a munka: építsük le az egot! Igen ám, de az közben állandóan felesel,

kihasználja hiúságunkat. A rombolás során majd biztos kapunk pozitív visszajelzést a

környezetünktől a megváltozott viselkedésünk, hozzáállásunk végett, illetve végre

elkezdhetjük érezni azt, hogy a bennünk levő, minket emésztő űr elkezd megtelni tartalommal.

Ego nélkül nem létezünk, de amennyire lehet, építsük le magunkba. Ha kialakítunk vele egy

egészséges kapcsolatot, akkor a javunkat is szolgálhatja. Mert mit mond egy lelkileg szabad

ember: – Ha mindenkinek jó, akkor nekem is jó!