(MEG)BESZÉLÉS

2014 november 19. | Szerző: Nyisztor Melinda

 

Egy olvasó kérdezte tőlem, segít-e nekem az, ha csak magammal beszélem meg a

gondjaimat. Igen, segít. De sokszor nem elég. Kell, hogy elmondjam, kibeszéljem

másnak, mással is.

 

Az ember társas lény.  Akik kissé antiszociálisak, még ők is igénylik néha a beszélgetést, és

esetenként jól is esik nekik. A lelküknek.

Vannak olyan emberek, akik nem szeretnek beszélni magukról, főleg a problémájukról. Mégis,

olykor egy-egy mondatukból, vagy a kérdésükből is következtethetünk arra, hogy milyen

gondjuk van. A legegyszerűbb eset: „Nekem nincs semmi bajom, de…” – ami a „de” után jön,

az sok mindent elárulhat…

 

Vannak olyan emberek, akik csak egy-két bizalmasukkal osztják meg benső gondolataikat,

érzéseiket. Ez a kapcsolat inkább már szövetség, mindenben segítik egymást, és a tényleg

fontos dolgok valóban köztük maradnak.

 

Vannak olyan emberek, akik idegenek előtt kissé zárkózottak a magánügyeiket illetően, de a

nagyobb baráti társasággal megosztják azt. Ilyenkor általában hiába beszélgetnek pl. tízszem-

közt, a hírek mégiscsak terjednek tovább a klikk tagjairól. Jobb esetben név nélkül…  Tisztelet

a kivétel-klikknek!

 

Aztán vannak olyan emberek, akik nehezen nyílnak meg mások előtt, de ha bizalmat

szavaznak valakinek, akkor hajlandóak, sőt akarnak beszélgetik önmagukról. Néha elég csak

a kibeszélés, máskor meg beszélgetni, megvitatni kell. Ez függ az illető hangulatától, a

probléma súlyától.

 

Vannak olyanok is, akik hamar megosztják életük részleteit másokkal. Nekik elég az, hogy

beszélhetnek magukról. Nem túlzottan kötik le a többiek véleménye – esetleg ha már nagyon

beragadtak a problémás helyzetükbe, akkor elgondolkoznak rajta. De addig csak mondják,

mondják, mondják a magukét.

 

Akárhogy is nézzük, összességében elmondhatjuk, szükségünk van arra, hogy így vagy úgy,

de másokkal is beszéljünk a gondjainkról.

Népszerű megoldás lett mostanában, hogy „az ismerősöm ismerősével azt történt, hogy…”

– és úgy várunk választ másoktól a nagy kérdéseinkre, hogy helyzetünket más ember

történetének tulajdonítva meséljük el. Ez is egy megoldás, csak egy kicsit átlátszó.

 

Nem mindegy azonban, hogy kinek mit mondunk el, és kinek a tanácsát fogadjuk el – tudni kell

szelektálni! Nehéz néha ráérezni erre. De éppen ezért kell beszélgetni önmagunkkal is:

„Megbízhatom ebben az emberben, nem adja tovább az elmondottakat? Milyen problémakörről

beszélgethetek vele, amiben esetleg reális tanácsot tud adni, vagy elgondolkodtató alter-

natívákat?”  Ám még akkor sem biztos, hogy a beszélgetőparnterünk a nekünk megfelelő

megoldással rukkol elő. Egy kívülálló olykor jobban átlátja a mi helyzetünket, mert ő érzel-

mek nélkül tud rátekinteni a szituációra. De sokszor a mi érzésünk, ráérzésünk kell ahhoz, hogy

a számunkra helyes döntést meghozzuk.

 

Máskor meg igazából nincs is szükségünk senkire. Olvasunk egy könyvet, és ott találunk egy

mondatot; vagy nézünk egy sorozatot, és ott látunk egy lehetséges megoldó-szituációt; vagy

valakivel beszélgetünk egy teljesen más témáról, és közben az illető mond valamit, ami

kapcsán belénk nyilal a felismerés: ez az, ezt kell tennem!

Szóval száz szónak is egy a vége: mi magunk döntjük el, hogy a gondjainkról csak saját

magunkkal beszélgetünk-e, vagy kinek, mit és mennyit mondunk el. Mi magunk döntjük el,

hogy mit kezdünk a véleményekkel és a jótanácsokkal. A lényeg, hogy a probléma meg legyen

oldva. „Ha van cél, vezet oda út is.”  Útjelző táblák is vannak, csak figyelni kell őket!