HÁLA

2014 december 14. | Szerző: Nyisztor Melinda |

 

 

Köszönöm Istenem, az életemet!

Köszönöm a napjaimat, az érzéseimet, a gondolataimat, a történéseimet.

Köszönöm a családomat, a barátaimat, az embereket, akikkel összehozol.

 

Hálás vagyok.

 

Mit adhatnék cserébe Neked, akinek mindene megvan?

Neked nem kell ajándék, pénz, semmi olyan, ami kézzelfogható.

Mit nyújthatnék akkor, hogy ne csak én érezzem, hanem számodra

kifejezhessem a hálát?

 

Talán tudom a választ: azt mutathatom meg Neked, hogy mindent,

amit nekem szolgáltattál: megbecsülöm és a javamra, illetve a többi

ember javára fordítom.

 

Kihasználom az időt, amikor a szeretteimmel lehetek. Számomra hasznosan

töltöm az időt, amikor magam lehetek. Megbecsülöm az embereket, a szavaikat,

a tekintetüket, a köztünk lévő beszédes csendet. Az érzést, hogy együtt vagyunk,

a perceket, az energiát, amit egymásra fordítunk. Elraktározom a szép pillanatokat,

hogy szűkebb időkben legyen miből merítkezni.

Köszönetet érzek aziránt, ami történik velem: ha kellemes, azért; ha fáj, azért,

mert tudom, hogy a kellemetlenségek is tanítanak, nem ok nélkül vannak.

Majd ha elmúlik a fájdalom, akkor valamiben meg fogom érezni

annak a szükségességét.

Örülök mindennek, amit tárgyi javakban kapok, megvásárolhatok.

 

Sokan félnek a hálálkodástól, mert azt gondolják, az azt jelenti,

hogy ők valamivel tartoznak, és adósnak lenni nem jó dolog.

Mondjuk a földi dolgokban bizonyára így van.

De a Mindenhatónak erre nincs szüksége: ő nem akar mást hálánk jeléül,

minthogy alapvetően boldognak lásson bennünket.

Hogy megéljük a pillanatok érzéseit, legyen az bármilyen is

– hiszen előbb-utóbb minden a helyére kerül.

De akkor már – ezekkel a tapasztalatokkal – többek leszünk.