KI NEVEL KIT?

2010 november 27. | Szerző: Nyisztor Melinda |

 

Úgy tartjuk, hogy az évek folyamán egyre tapasztaltabbak, érettebbek és bölcsebbek

leszünk. De biztos ez? Felnőttként mindig okosabban cselekszünk, mint ahogy egy

gyerek tenné? Sokan talán most legyintenek. Mit tud egy kicsike az életről?

Ugyanakkor viszont azt is elismerjük, hogy gyermekként önfeledtebbek és őszintébbek

lehettünk. Akkor még mindig a játék volt a fontos, az, hogy jól érezzük magunkat. Akkor

ez volt a dolgunk. Közben kíváncsian fedeztük fel a világot: bátrak voltunk, merészek,

lelkesek és erősek – hittük, hogy minden lehetséges, amit szeretnénk.  Nem sokat

törődtünk az élet szabályaival, a protokollal, és a korlátokkal. Aztán megneveltek

minket. Sok mindent megtanultunk az élet törvényszerűségeiről, az emberi játszmákról,

és a felnőttkori egoról.

 

Látok egy kislányt magam előtt. Vagány, vállalkozó kedvű, hisz önmagában, hogy bármit

elérhet, bármi megtörténhet, nincs lehetetlen. Nem másokon átgázolva, hanem egyéb más

lehetőségeket megragadva, vagy újabbakat teremtve. Nézem ezt a kislányt, aki nem érti, a

felnőttek miért állítanak fel olyan korlátokat, aminek igazából semmi értelme nincs. Aki

fájlalja, hogy az ő véleményét, kérését nem veszik figyelembe, mert gyerek. Közben a felnőttek

túlbonyolítják azt, ami olyan egyszerű.

 

Jönnek az emlékképek: szoknyát kell húznia egy alkalomra, aminek kényelmetlen az anyaga.

Nem érti, miért az a fontos, hogy csinos legyen, miért nem az, hogy ő jól érezze magát? Ezt

azóta sem érti a nőkben…

Az oviban már két feladatlapot is kitöltött, míg a többiek még az elsőt sem fejezték be. Közben

ő nem játszhat mással, várnia kell – akkor megfogadja, nem akar másoknál jobb, gyorsabb

lenni. És ez a fogadalom az élete során sokszor visszaveti tetteiben….

Jött a Mikulás a színházba. Az kap szaloncukrot, aki mond egy verset. Senki nem jelentkezik,

ő megtöri a csendet. Majd még hárman jelentkeznek, aztán megint senki. Ő kimegy szerepelni

másodszorra is. Utána nincsenek többen, ezért ő harmadszorra is kimenne, szavalna. Menne,

de rászólnak: hagyjon másokat is érvényesülni. Ő hangosan elkiáltja magát:  – “Gyerekek, akar

még valaki szerepelni?” – Nem, senki. A télapónak még sok szaloncukra van, ő pedig még

számtalan verset tud – mégis, a felnőttek azt mondják, elég. Elégedjen meg ennyivel. Azóta

nem mer semmiből sokat kérni, és lelkiismeret furdalása van, ha valakitől csak úgy kap

valamit.

 

A kislány hiába adott hangot igazságérzetének, leintették, mert ő csak egy gyerek.

A véleményéért viszont mindig kiállt, vállalta önmagát, éppen azért a kérdés miatt, hogy miért

ne tehetné?

Miért ne tehetné? És miért nem teszi sok felnőtt? Van olyan, amikor kérdezik, akkor

sem válaszol, mert nem mer. Ami viszont egy négyévesnél aranyos, vagy bocsánatos, az egy

felnőttnél vicces vagy szánalmas is lehet.

Másvalaki inkább hazudik. Megint más valaki mindig azt mondja, amit a többiek hallani

akarnak. Utána pedig győzi kimagyarázni magát. Néhány embernek az a fontos, hogy mit

gondolnak róluk mások, és ez a kép nehogy már csúnya legyen. De ilyenkor vajon a tükör-

képük milyen abban a varázstükörben, amelyben minden tettünk, a szavaink és szokásaink

lenyomata is ott van az arcképünk mellett?

 

A felnőttek irányítják, terelgetik a gyerekeket. De miért ne lehetne ez kölcsönös? Nyilván nem

véletlenül olvashatjuk egyre több helyen, hogy a szülők nagy tanítómesterei a gyerekek. Ha

félretesszük felsőbbrendűségi érzésünket, akkor biztos mindenki tud mondani az életéből olyan

helyzeteket, amikor erre van példa. A gyerekeknek nyilván nincs akkora élettapasztalatuk, mint

nekünk, de bennük megvan az az eredendő tisztaság, amit úgy szeretünk és irigylünk

bennünk. Ha pedig ez tetszik nekünk, tegyük meg, hogy hallgatunk rá – hiszen ahogy mi sem

akarunk rosszat nekik, úgy ők is azt akarják, hogy mi boldogok legyünk. És ők még azok…